Tartson ki a boldogság!

Olyan sokáig gondolkodtam a Jókai és az Ady Endre út sarkán lévő, meglehetősen frivol nevű borbár kipróbálásán, hogy mire benyitottam volna, megszűnt. Aztán az utóbbi hetekben egyre többször hallottam fiataloktól, hogy indult a városban egy óriáspalacsintázó, ami a kínálata miatt kihagyhatatlan. Kicsit nehezen kötöttem össze, hogy a boldogsághormonról elnevezett, az ifjak körében villámgyorsan népszerűvé vált "vendéglő" a néhai Bor-Day helyén, Jókai utca végén lévő szuterénben nyílt meg. Nem akartam ismét elszalasztani egy lehetőséget, meg unszoltak is, hogy próbáljam ki, szóval szombat este rászántuk magunkat, és elmentünk az Endorfinba.

Nem gondoltam, hogy előre helyet kellett volna foglalni. Igaz, összesen csak négy asztaluk van, és maximum tizenöt vendéget tudnak egyszerre leültetni, de Szolnokon, egy viszonylag új hely esetében - ha jól tudom, valamikor decemberben nyitottak - akkor is meglepő, hogy sétálnunk kellett kicsit, mire felszabadult egy asztal. Ha pedig azt is hozzáteszem, hogy a rendelés felvételekor simán megmondták, legalább harminc perc mire elkészül a két palacsinta, akkor azt kell mondanom: az Endorfin kitalálói valamire nagyon ráéreztek.

Talán egy pofonegyszerű dologra. Szerintem ugyanis nincs olyan magyar ember, aki ne szeretné a palacsintát. Kevés palacsintát viszont nem lehet otthon készíteni, sokféle tölteléket meg pláne nem. Így alapvetően sikerre van ítélve az a hely, ahol egy-két palacsintát is lehet venni. Ráadásul nem egy-két, hanem egészen pontosan negyvenhárom féle töltelék közül válogatva. Sósból és édesből tetszés szerint. És nem olyan napszemüvegre nyújtott palacsintából ám, amiből a nyolcvanas években a Balatonnál villák épültek, hanem vastag, házias, alapanyagot nem sajnálóból. Ha pedig azt is hozzáteszem, hogy mindezt normális áron - 550-1150 forint között vannak a palacsinták -, akkor csak a homlokomra tudok csapni: miért nem nekem jutott ez eszembe.

Persze a palacsintára várás fél órája, a triviális ötlet mellett, óhatatlanul másra is rávilágít. Például arra, hogy a hely dizájnjával, a külsővel itt aztán senki sem törődött. Csupasz falak, mogorva színek, oda nem illő bútorok. De, megengedő vagyok. Legyen rendben a konyha, a kínálat, aztán majd, ha gyökeret ver az Endorfin, és a tulajdonosok tényleg komolyan gondolják, lesz ötletes belső is. Esetleg olyan, amiért már önmagában is érdemes ide benézni. Csak szólok, hogy Szolnok legendás zenekarainak remek emlékhelye lehetne ez a szuterén.

És a falakra aggatott képek, plakátok, lemezborítók akár feledtethetnék a kiszolgálás bárdolatlanságát. Nekem lassan esett le, hogy kiszolgálás és fizetés a pultnál. De tulajdonképpen megértem, mert miközben mi a palacsintáinkra vártunk, folyamatosan jöttek az elvitelre szóló megrendelések. Azt csodálom, hogy az egy szem pultosnak a rendelések felvételén és az elkészült palacsinták porciózásán kívül bármi másra maradt ideje. Például arra, hogy közel harminc perc elteltével kihozza a két üdítőt, aztán meg a várva várt palacsintákat.

Amikben nem csalódtam. A kolbászos, sajtos, tejfölös laktató és ízletes volt. Ebédre, vacsorára, bármikor jöhet. A már-már legendaként emlegetett Maxi King viszont olyan brutális íz orgia és méret, hogy kiéheztetett tinédzser legyen a talpán, aki egyszerre le tudja gyűrni. Majdnem a felét el is kellett csomagoltatnunk. Ami ellen szerencsére nem tiltakoztak, nem úgy, mint a plusz tányér miatt. Ami meglehetősen furcsa, hisz csak nem akartunk beleenni a másik tányérjába, kulturáltan felezni szerettünk volna. Végül az evőeszközös tányért használtuk, ami azért kicsit fájt.

Ám végül be kellett látnom: az Endorfin nem egy étterem, hanem egy büfé. Egy olyan büfé, aminek a pultja előtt, egy kis szerencsével le lehet ülni. Ám, aki nagyon éhes, az jobban jár, ha telefonon rendel, és elviszi a palacsintáját. Csak legyen türelme kivárni.

És legyen türelmük a tulajdonosoknak is. Mert az ötlet, a termék rendben van, ráadásul úgy tűnik, a piacuk is azonnal meglett. Most nem szabad lemenni kutyába és pénzjegynyomdának nézni az üzletet. Legendás kis ékszerdoboz lehetne az Endorfinból, ha a működtetők időt, mi meg sok-sok esélyt adnánk neki.

Én tudom, hogy miket akarok még megkóstolni. Rajtuk tartom a szememet!