[Helyszínelő]

Orosz vendégségben

2024. április 15.

Pici, családias, különleges, nem olcsó. Viszont Szolnok egyetlen olyan étterme, amit a város határain túl is jegyeznek. Antialkoholistaként nehéz alámerülni az orosz konyhában, viszont a desszertek kedvelőjeként ki merem jelenteni: ritka finom Pavlovát ettem a szolnoki Balalajkában.

A szolnoki Óvoda utcában immár hét éve megbújó Balalajka számomra közelebb áll a lakáséttermekhez, mint a klasszikus vendéglátóhelyekhez, bár simán rámondanám azt is, hogy sok tekintetben egy butikétteremről van szó. A hely nem túl nagy. Talán tizenöt-húsz embert lehet leültetni, bár sokkal kényelmesebb, ha csak fele annyian vannak benne. Ebből az is következik, hogy utcáról beesve csak szerencsével lehet asztalt kapni náluk. Mi is hetekkel korábban foglaltunk. Ehhez persze hozzájárulhat az is, hogy a Balalajka talán a legrövidebb ideig nyitva tartó szolnoki étterem: csütörtöktől szombatig, azokon a napokon is csak délben és este várja a vendégeit. Kicsit olyan az egész, mintha nem is egy nyilvános étteremben lennénk, hanem valakinek a lakásában, ahol az ott élő család tagjai a hétvégéhez közeledve igazi jó vendéglátóink szeretnének lenni.

Oroszosan. Merthogy a vendéglátás már a bejárati ajtó előtt elkezdődik, természetesen vodkával, kenyérrel és sóval. A belépés után pedig oroszosan folytatódott vodkával, na meg egy olyan terülj-terülj asztalkával, ami már önmagában feladta a leckét. Elsőre azt hittem, mindent kitettek az asztalra, amit aznap este fogyasztani fogunk, ám gyorsan kiderült, hogy azok csak az előételek. Ami számomra egy gyors utazás volt az orosz kulinária világában, amiről nem túl jó emlékeket őriztem 1985-ből, Moszkvából. De hát nagyjából ez a különbség egy sztenderd társasutazás meg a helyiekkel tett kirándulás között is. Fel nem tudnám sorolni, mi minden volt az asztalon, de hogy mind elfogyott, és a maga nemében mind vállalható volt, az biztos.

És itt le is kellett vonni egy fontos tanulságot: a Balalajkába csak nagyon-nagyon éhesen szabad menni, mert nehézségek lesznek az előétel után. Pedig szerencsére nem nagy a választék, ami az ilyen helyeknél nem baj, hanem érdem. Aznap volt talán kétféle leves, meg négy főfogás. Őszintén bevallom, mások leveseibe csak beleettem, a saját főételem pedig kifogott rajtam, ugyanakkor a desszert... Hát, itt tényleg szavakat kell keresni. A Pavlova szerintem nem egy egyszerű torta, de igazából csak itt derült ki, hogy természetesen ebből is van cukrászdás meg házi. A házi pedig valószínűleg olyan és annyiféle, ahogy az orosz háziasszonyok és nagymamák a maguk titkos módján készítik. Márpedig a Balalajkáé is egy lehet a millióból, de hogy engem levett a lábamról - nagyon-nagyon teli hassal is -, azt is kár lenne tagadni.

Azon nem lepődtem meg, hogy a két fő fogás és desszert között is sűrűn bukkantak fel különböző vodkák. És bár én Bajkál kólát ittam, nekem is volt alkalmam megmerítkezni az orosz vodkakultúrában, merthogy a tulajdonos, Kolozsvári András, aki egyben "pincér", "teremfőnök", de leginkább házigazdaként minden vendég barátja, nemcsak azon fáradozott, hogy üres poharak ne legyenek az asztalon, de minden üveghez sztorizott is. Abba most nincs értelme belemenni, hogy valamelyik vodka valóban az egyetlen édesvízi delfin vizeletétől különleges-e, hiszen az ilyen sztoriknak nem az igazságtartalma, hanem az előadása a lényeg. Márpedig a szolnoki Balalajkában ez biztosan legalább olyan jó, mint maga a nedű.

Ám - sértődés ne essék - az igazi attrakció mégsem ez a folyamatos vodkamese volt, hanem a társtulajdonos feleség, Kátya Morozova balalajka produkciója. Ami tényleg úgy történt, mint amikor a legjobb házibulin valahogy előkerül a házigazda hangszere, és mert jó a hangulat, neki meg kedve van a húrokba csapni, hát szórakoztatja a vendégeit. Majdnem leestem a székről, és szégyenszemre csak ott derült ki számomra, hogy Magyarország egyetlen balalajkaművészét hallgatom, aki révén tulajdonképpen egyetlen hangszernyire kerültem sok világhírességtől.

Persze tagadhatatlan, hogy a Balalajka nem egy olcsó hely, ünnepi alkalom kell, hogy oda betérjünk. Viszont biztos, hogy az otthagyott pénzért valódi vendéglátást, megkockáztatom, vendégszeretetet, Magyarországon és Szolnokon sem hétköznapi étkeket, plusz különleges produkciókat kapunk. Nem is lehet úgy távozni, hogy ne jusson az ember eszébe újra: a konyhaművészet itt kezdődik. Ez a fajta konyhaművészet pedig legalább annyira felrakhatja Szolnokot a különböző térképekre, mint a klasszikusnak gondolt művészetek. És, ha már azokat támogatjuk, ezt is érdemes lenne, mert egy olyan iskolát mutat, amit sokan követhetnének. Ugyanis sokan utaznak gasztroélményért olyan helyekre, ahová amúgy eszükbe nem jutna.

 

A rovat legfrissebb cikkei:

hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

A rövidéletű Tisza-híd
Igazságtalan egyszerűen kijelenteni, hogy ez volt az eddigi legrondább Tisza-híd Szolnokon. Hiszen illik hozzátenni, hogy ezt ideiglenes átkelőnek szánták, ám így is 16 évig szolgálta a várost, és a lassan élénkülő közúti közlekedést.

Az Album további képei
 

AKB

Apró figyelmetlenség
Mikor lettünk beoltva gondolkodás ellen? Egy rendelő felújítása mindig öröm. Szandaszőlősön is. A bekerítést ugyan meg tudom érteni, de van vele problémám. Adott esetben a bezárt kerítéskapu és a bejárati ajtó közötti távolság. Merthogy felújítás ide, drága beruházás oda, maradtak az ajtóra ragasztott tacepaók. Rajtuk a rendelési idővel. Ami a kerítésen túlról elolvashatatlan. Ha már kerítésre futotta, egy vállalható hirdetőtábla sokba került volna? Apró, de hasznos figyelmesség lenne.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A Gyermekév hercege
Negyven éve lesz 2019. május 26-án, hogy a Fiumei úti iskola előkertjében a kis herceg a rókával beszélget. Szöllőssy Enikő, Munkácsy-díjas szobrászművész pár évvel korábban készített alkotását a Gyermekek Nemzetközi Éve alkalmából állították fel az akkor még Ságvári úti iskola udvarán.

A Szoborpark további képei