Újságosbódé sirató

A mai fiatalok számára bármilyen hihetetlennek is tűnik, de volt idő - és bőven a rendszerváltás után -, amikor az országos, reggeli napilapok közel egymillió példányban fogytak, sőt olykor délutáni és esti újságot is elbírt a piac. Ma ennek talán az ötöde-negyede talál vevőre. A megyei napilapok összes példányszáma messze millió fölött volt, és a legrosszabbul teljesítő térségben is a húszezret meghaladta az eladás. Ma ez a szám párezer. És, hogy még egy - a kilencvenes évek elején már újságot olvasók számár - sokkolót mondjak, a politikai hetilapok jelenlegi eladásait pár éve egyetlen lap tudta hozni, de a bulvár és a mindenféle női kiadvány eladásait is két kiadvánnyal letudta másfél-két évtizede a piac. Szóval a nyomtatott sajtó iránti kereslet pár év alatt a töredékére zuhant, ami természetszerűleg hozta magával az eladási helyek számának csökkenését.

Ám ne legyünk igazságtalanok az elmúlt évtizedekkel. A fenti tendenciát a hetvenes években, a televíziózás és a rádiózás tömeges elterjedésekor is le lehetett volna írni, mondjuk a száz évvel korábbi eladásokat emlegetve. Mert ugye az előző századfordulón a fentieknél is nagyobb példányszámban fogytak az újságok, még akkor is, ha arányosítjuk a trianoni Magyarország területéhez az eladásokat. Szolnok, aminek a lakossága akkor a mainak a negyed-harmada lehetett, olykor több napilapot is eltartott. Azt hiszem, akkoriban jelenhettek meg az első újságos standok, sőt a rikkancsok, akiknek utolsó mohikánja még a harminc éve is feltűnt Szolnokon.

Személyes emlékeim a nyolcvanas évektől vannak a szolnoki újságosstandokról. Akkor még a Magyar Postához tartoztak, és többségük hat óra körül kinyitott. Fontos különbség volt a mai bódékhoz képest, hogy akkoriban tényleg csak újságokat árultak, ráadásul nem is mindet mindegyik. Talán 1986-ban lehetett, amikor az MTV Híradó (!) egy új szaklap megjelenéséről számolt be, amiről azt gondoltam, egy megyeszékhelyen is biztos kapható lesz. Majdnem elkéstem a suliból, mire a harmadik vagy negyedik bódéban kaptam egyet, ahol az újságárus rögtön hozzátette: csupán kettőt kapott a lapból. Amihez meg én tenném hozzá, hogy még egy évtizede is legalább ötvenezer példányban kellett egy lapot kiadni ahhoz, hogy az ország minden egyes újságot árusító pontjára jusson belőle egy.

Emlékeim szerint Szolnok minden nagyobb kereszteződésében és forgalmasabb helyén állt egy-egy újságos vasbódé. Némelyik olyan pici volt, hogy az árus éppen csak be tudott ülni a közepébe, és irtózatos apró lyukon lehetett vele arctalanul kommunikálni. Voltak persze nagyobb házikók is, sőt alkalmi árushelyek is. Lehet, hogy tévedek, de ezeket a bódékat valamelyik téesz melléküzemág gyárthatta, mert nagyjából minden városban ugyanúgy néztek ki. Függetlenül attól, hogy egy új lakótelepen vagy egy történelmi belvárosban állították fel őket.

Az internet elterjedése alapjaiban rendezte át az olvasási szokásainkat, ami lassan magával hozta, hogy egyrészt nincs szükség ennyi újságárus helyre, másrészt nem minden hely ruházható fel olyan pluszszolgáltatásokkal, amelyek életben tartanák a standot. És a városban ma látható bódékat nézegetve, nem hinném, hogy erre a változásra a lapterjesztő magáncégek menedzserei fel voltak készülve. Erre talán a legjobb példa a pártház tövében ma már üresen álló, néhány éves bódé, ami nem rég még úgy volt versenyképes, hogy ötven méteren belül négy-öt helyen lehetett hasonló szolgáltatást találni.

Talán mással magyarázható az egykori Szövetség ABC előtti, mára ugyancsak bezárt bódé veszte. Részben a bolt megszűnése, részben viszont a lakótelepen élők igényeinek megváltozása miatt kellett bezárnia. Pár évtizede ugyanis még elképzelhetetlen lett volna egy lakótelep megfelelő számú újságos nélkül, ahová már hajnalban, meló előtt vagy után, de akár szombaton is le lehetett ugorni a hírekért.

Nem járt jobban az 1-es számú irodaház és a volt járási tanács között álló, a Hatvanassal szembeni újságos sem. Ami sokáig úgy is tudott működni, hogy az ABC-ben is árultak újságot, sőt a megyei tanács és a technika háza között is volt egy jól működő stand. A környéken dolgozó hivatalnokok azonban már nem a nyomtatott sajtóból tájékozódnak, hanem mint az egykor szintén potenciális vásárlónak számító középiskolások mai utódai, a netről.

Kérdés persze, hogy mi lesz az egykori bódékkal. Van, amit egyszerűen elbontottak már, és van, amelyik még a sorsára vár. A fővárosban, némelyikben kürtös kalácsot sütnek, másokban utcai büfé üzemel. Az biztos, nem kellene megvárni, amíg szabad prédává válva lesznek a város szégyenfoltjai. Mert ezen a téren is jó lenne, csak a szépre emlékezni és emlékeztetni.

(A fekete-fehér kép Danka István fotójának részlete.)