Nyár'12: Karakterszínésznőnk

NYÁRI ISMÉTLÉS

- Nem túl hízelgő, ha egy nőt sárkánynak neveznek?

- Persze, de ez csak szerep. Egy színésznek vannak feladatai, amelyekben hol szép, hol pedig csúnya. Különösen igaz ez egy olyan karakterszínésznőre, mint én. A három sárkány egyébként egy nagyon kedves darab. A maitól teljesen eltérő korban, más körülmények között játszódik. Egy olyan özvegyasszony vagyok benne, akinek semmi egyéb nem fontos, csak a gyereke, meg hogy jól vezesse a gazdaságot. Ebből a szempontból az ellentétem, mert én szeretek nő lenni, és szeretem, ha a párom és a környezetem is észreveszi ezt.

- Említette, hogy karakterszínésznő. Soha nem akart ebből kilépni?

- Szerintem az ember külseje, hangja, habitusa meghatározza, hogy milyen színész lehet. Nem tartom magam csúnyának, de soha nem voltam az a babaszépség, ami egy primadonna szerephez kell, és a temperamentumom is teljesen más. Ez elég korán tudatosult bennem, és szerencsére a Gór Nagy Mária színi tanodában a tanáraim is ebbe az irányba tereltek.

- A főiskolával nem is próbálkozott?

- Dehogynem. Soha semmi más nem akartam lenni, csak színésznő. Érettségi után felvételiztem is, de nem sikerült, úgyhogy gyöngyösi lányként felmentem Pestre dolgozni, esküvőket, névadókat és családi ünnepeket szerveztem. Ott szólt az egyik barátnőm, hogy indul Gór Nagy Mária tanodája, ahová fel is vettek, de az első év végén már Szolnokra szerződtettek. Akartam még felvételizni, de Schwajda György azt mondta, minek mennék, színházban lehet megtanulni a szakmát. Teljesen igaza volt.

- Mi volt az első szolnoki szerepe?

- Csoportos szereplőnek szerződtem 1985-ben Szolnokra, úgyhogy mióta szegény Sebestyén Éva nincs közöttünk, a legrégebben, folyamatosan itt játszó színésznő vagyok. Az első bemutatóm a Táncdalfesztivál 66 volt, az első komolyabb szerepet pedig a Szabin nők házassága című darabban kaptam. Rózát a szobalányt alakítottam, aki egyébként színésznő akart lenni.

- Huszonhetedik évadját tölti Szolnokon. Soha nem akart elmenni?

- Csábítottak Kecskemétre Schwajda első igazgatósága idején, de az egy olyan fantasztikus korszak volt, amikor el nem tudtam volna képzelni, hogy elmenjek. Fiatalok voltunk, jó volt a színház, játszottunk. És utána se volt okom távozni. Nem mondom, hogy minden évadban ugyanannyi feladatot kaptam, de szerintem egy színész mindig tud fejlődni. Magamon látom, hogy az évtizeddel ezelőtti és a pár éve játszott szerepeimben mennyire más vagyok. Elég sok igazgatót elfogyasztottam a 27 év alatt, de mind közül Balázs Péter a legkedvesebb, úgy érzem, számol velem, fontos vagyok neki. Ráadásul még a drámai énemet is megmutathatom. A Liliom Muskátnéja kifejezetten nagy ajándék.

- A szerepei révén sokszor csak a második felvonásban jelenik meg a színen. Ilyenkor később érkezik a színházba, vagy azért kezdésre bejön?

- Kezdésre illik legalább a városban lenni, és szólni, hogy megérkeztem. Persze az a legbiztosabb, ha már a színházban van az ember. Őszintén megmondom, szeretek kezdésre bent lenni, mert a család és a sok utazás mellett ilyenkor végre van időm szerepet tanulni és olvasni, amit nagyon szeretek.

- A színpadra csak úgy belép és játszik, vagy az a fajta színész, akinek kell a ráhangolódás?

- Az Imádok férjhez menniben csak a harmadik felvonásban játszom, de már az első szünet után elkezdek készülődni. Jóval a jelenésem előtt szeretek kimenni a takarásba, mert szükségem van arra, hogy érezzem, milyen a közönség. Ennél a darabnál például fontos, hogy mennyire vevők a poénokra, rá lehet-e tenni még egy lapáttal.

- Említette az utazást. Ezek szerint nem Szolnokon él?

- Egy ideig volt Szolnokon is lakásom, de 1998 óta Pesten élek a férjemmel és a 2001-ben született kisfiammal. Emiatt persze rengeteget utazok, amiben csak az bosszant, hogy az oda-vissza út három óráját a családommal is tölthetném. De szeretek vezetni, sőt még ki is kapcsol. Ennyi év után Szolnok nekem már nemcsak a színházat jelenti, hiszen a próbák között sok mindent itt tudok elintézni, így sokszor járok a városban.

- Megismerik?

- Persze. Még decemberben, a két ünnep között beszaladtam az egyik lottózóba, ahol egy hölgy kedvesen maga elé tessékelt, hogy csak siessen művésznő, nagyon drukkolunk a szilveszteri gálának.

- Van ennél nagyobb elismerés?

- Az előadás végi taps. Amikor lehet, hogy csak egy pici szerepem volt, de úgy huhog és tapsol a közönség, mintha a főszerepet játszottam volna. Fontos a jó szerep, a szép szerep, de a legjobb mégis a nézők visszajelzése és szeretete.

(A cikk 2012. március 21-én jelent meg először.)