[arcOk]

Az utolsó bárzongoristánk

2017. december 21.

Húszéves kora óta bárzongorista akart lenni. Ötven éve előadóművészi engedélye van. Idén lesz hetvenhat éves, de hétvégenként még ma is rendszeresen játszik, sőt egy jazz formációban is benne van. Naponta gyakorol. Bánfi Miklós, Szolnok utolsó bárzongoristája.

(Évzáró ismétlés: Ez az írás 2017. szeptember 9-én jelent meg először.)

- Történelmi a neve. Van köze a híres főnemesekhez?

- Sokan azt hiszik, de valójában nincs. Hacsaknem annyi, hogy apám, tízévesen Erdélyből került Szolnokra. Aradon éltek, de mivel Trianon után az édesapja nem volt hajlandó aláírni a román hűségesküt, egy vasúti vagonban átrakták őket Magyarországra. Hogy miért pont Szolnokra, nem tudom. Édesanyámat már itt ismerte meg, akinek meg Temesvárról származtak a szülei.

- Akkor Ön már tősgyökeres szolnoki?

- Békésen születtem, ahová nem sokkal korábban helyezték át az apámat állomásfőnöknek. Csak 1967-ben, a tanárképző elvégzése után kerültem Szolnokra, igaz, előtte is sokszor jártam itt, a rokonaimnál.

- Tanár az eredeti szakmája?

- Anyám pedagógus barátnője találta ki, hogy jó tanító lenne belőlem. A baj csak az volt, hogy mivel nem voltam munkásszármazású, nem mehettem érettségi után főiskolára. Úgyhogy előbb kitanultam az autóvillamossági-szerelő szakmát, amit nagyon utáltam, utána meg két évig képesítés nélküli tanító voltam, így csak 1964-ben iratkozhattam be a Debreceni Tanítóképző Főiskolára, aminek a jogutódjától nemrég vettük át a feleségemmel az aranydiplománkat.

- Akkor hogy jött a zene az életébe? Muzsikált valaki a családban?

- Persze. Édesapám elsőhegedűs volt a Békéscsabai Szimfonikus Zenekarban, édesanyám meg kedvtelésből zongorázott. Tehát hangszer is volt otthon, amin gyerekként próbálgattam játszani, és látszott, hogy van érzékem a dologhoz, úgyhogy be is írattak egy zenetanárhoz. Akit viszont nagyon gyorsan otthagytam, mert bonyolultnak éreztem a zongorázást, nem tetszett. Csak viszonylag későn, 17-18 évesen kezdtem el komolyan zenét tanulni. Akkor viszont olyan gyorsan haladtam, hogy két év alatt megszereztem az alapokat.

- Ezek után nem vetődött fel, hogy inkább zenei vonalon tanuljon tovább?

- Nem, mert nem akartam komolyzenével foglalkozni. Nagyjából húszéves korom óta tudtam, hogy bárzongorista szeretnék lenni.

- Miért? Valamikor a hatvanas évek elejéről beszélünk, amikor a fiatalok inkább beatzenészek akartak lenni.

- Az meg nem érdekelt annyira. Akkoriban nagyon sok jó zenész játszott a különböző vendéglátóhelyeken, még nálunk is, a békési presszóban. Ráadásul hiába zavarták a Szabad Európa Rádiót meg a Washingtont, isteni jazz muzsikákat hallgathattam, sőt egy-egy jó zenész kedvéért, még Pestre is képes voltam felutazni, hogy lássam őket, vagy tanuljak tőlük.

- Mikor ülhetett be először egy vendéglőben zongora mögé?

- Nem hivatalosan már a hatvanas évek elején, amikor a békési presszó zongoristáinak nem volt kedvük dolgozni, és megkértek, hogy amíg beülnek a moziba, helyettesítsem őket. Akkoriban volt nagy divat a twist, és azt nagyon tudtam játszani. Az OSZK (Országos Szórakoztatózenei Központ - a szerk.) vizsgát, ami egy elég komoly dolog volt, 1967-ben tettem le, tehát lényegében ötven éve van píprom arról, hogy nyilvánosan, pénzért zenélhetek.

- Akkor miért ment el mégis tanítani?

- Háromszor mentem el pedagógusnak. Először, amikor Szolnokra költöztünk, egy hónapig a Tisza-parti kollégiumban voltam nevelőtanár, majd egy évig a Délibáb úti iskolában tanító. Bevallom, a gyerekeket szerettem, mégsem tetszett, úgyhogy amikor hívtak, hogy legyek a Múzeum étterem zenekarának a tagja, elvállaltam. Azzal viszont az lett a gond, hogy este héttől tizenegyig játszottunk, utána meg elmentünk az éjszakába, úgyhogy mindig hajnal volt, mire hazakeveredtem. Soha nem tudtam rendesen kialudni magam. Ezért újra elmentem tanítani, két évig kijártam Tiszatenyőre. És akkor újra felhívtak, hogy az egykori Ságvári körúti Rétes presszóban lehetnék zongorista. Ott már nem kellett más zenészekhez alkalmazkodnom, délután háromtól kilencig játszottam, így időben otthon lehettem, úgyhogy 1972-től 1984-ig ott dolgoztam.

- Főállású zenész volt?

- Igen, a Szolnoki Megyei Vendéglátóipari Vállalat alkalmazottja voltam. Kaptam rendesen fizetést, meg enyém volt a jatt, illetve a vendégek által küldött konyakokat is pénzre válthattam. Kétszer annyit kerestem, mintha tanárként. De akkoriban nem egyedül voltam a városban bárzongorista. Ráadásul még vagy négy cigányzenekara is dolgozott a vállalatnál, akik a Béke étteremben, a Halász csárdában, a Pelikánban meg a Tiszában játszottak.

- Megbecsülték a bárzongoristákat, a vendéglátós zenészeket?

- Volt becsülete. Főleg, hogy akadtak vendégek, akik csak miattunk jártak egy-egy helyre. Amikor 1984-ben átkerültem a Tündébe, sokan jöttek utánam, és onnantól odajártak.

- Miket játszott? Mennyire követte a divatot, a slágereket?

- A dallamos, harmonikus zenéket szeretem. Akkoriban kéthavonta jöttek az OSZK-tól a kottafüzetek a friss slágerekkel, és ami olyan volt, hogy egy zongorán szépen szólt, azt megtanultam. De egy bárzongorista soha sem csak az éppen aktuális slágereket játssza. Mindig szerepeltek a műsoromban örökzöldek, operett részletek, sőt ismertebb komolyzenei darabok, mint például Mozart Török indulója, vagy Back, Chopin. Emlékszem, egyszer zenetanárok ültek be a Rétesbe, és azt kérték, komolyzenét játsszak. Nekik nagyon tetszett, a főnökségnek már kevésbé.

- Minden nap játszott. Ennek ellenére kellett gyakorolnia vagy elég volt a rutin?

- Minden nap legalább két órát gyakoroltam. Sőt, a mai napig rendszeresen gyakorolok. A balatoni házunkban is van egy hangszer, a fiamnál is van egy zongora, meg persze otthon is a szintetizátorom mellett. Sokszor csak a magam örömére is játszok, mert nagyon jó érzés, amikor valami új fogás vagy jó váltás sikerül.

- Visszatérve a pályájára, a harmadik tanári kezdéséről még nem mesélt.

- Igen. Szóval 1984-ben átmentem a Tündébe, ahol 1987-ig zenéltem. Akkor mentem el nevelőtanárnak a 605-ös kollégiumába, ahol aztán a 2001-es nyugdíjazásomig dolgoztam.

- Miért adta fel a bárzongorista állást?

- A nyolcvanas évek elejétől érződött, hogy egyre kevésbé becsülnek bennünket, bejött a gépzene, egyre több zenekar tűnt el. Nem akartam megvárni, hogy az utcára kerüljek, meg azt se, hogy egy-két hétvégi fellépésből kelljen tengődni. Visszamentem pedagógusnak, és ha hívtak, játszottam. Pár évig minden hétvégén zongoráztam a Tiszti Klubban, aztán a Tisza szállóban zenéltem, egy évig a Pelikánban, legalább öt évig a Jazzben. De ezek már mind csak hétvégi műsorok voltak. Az utóbbi három évben pedig a Bicskás székelyfogadóban játszom vasárnaponként.

- A külföldön zenélés soha nem jutott eszébe?

- Már nevelőtanár voltam, amikor kint jártunk Párizsban, és a Champs-Élysées-n egy bárban megláttam egy magányos zongorát. Leültem, elkezdtem játszani, amiből aztán egy hónapos zenélés lett. Hívtak Svédországba, meg hajóra is, de két dolog miatt nem mentem. Egyrészt, mert sajnos nem beszélek nyelveket. Másrészt pedig azt láttam, hogy azoknak, akik vállalnak ilyeneket, mind ráment a családja. És az nekem mindennél fontosabb volt.

- A zenekari zenélés sem vonzotta?

- Szerettem magányos bárzongorista lenni, de nem kevésbé másokkal együtt játszani. Valamikor 2004-ben keresett meg Meister Éva színésznő, hogy kísérjem a sanzonestjét. Az nem könnyű, legalább fél évig próbáltunk, de megérte, mert vagy tíz éven át jártuk a környéket. Bécstől Marosvásárhelyig, meg idehaza is nagyon sok helyen felléptünk. Emellett a békéscsabai Horváth Elek rávett, hogy lépjek be a JazzElek nevű zenekarába, ahol most már vagy tíz éve zongorázom.

- Hány órát tudna folyamatosan zongorázni anélkül, hogy kétszer ugyanazt a dalt játssza?

- Amikor a Rétesben dolgoztam, 24 órán keresztül biztosan tudtam volna így zenélni. Jó, mondjuk csak a felét fejből, a többit kottából. Igaz, nem lett volna rá szükség, mert egy nap 4-5 órát játszottam, és mindig igyekeztem a vendégek hangulatához, na meg a kéréseihez igazodni. Ha valaki, valamit háromszor kért, és visszatérő törzsvendég volt, akkor háromszor is eljátszottam. Azért idén, a Tiszavirág Fesztiválon is játszottam még négy-ötórányi műsort, fejből.

- Lehet azt mondani, hogy egy szakma utolsó képviselője a városban?

- Hát, azt hiszem, tényleg én vagyok az utolsó, még aktív bárzongorista Szolnokon. Talán azért, mert, ahogy a hatvanas években bejött a beat meg a rock, utána egy-két nemzedék felnőtt anélkül, hogy a vendéglátóhelyeken ilyen élőzenét hallhatott volna. Alapvető jazz sztenderdeket nem ismernek a fiatalok. Sokan közülük nem is értik, hogy ez miért jó.

- Idén hetvenhat éves, de még mindig aktív. Meddig lehet szórakoztatni az embereket a zongora mellől?

- Amíg a Jóisten engedi, és lesz erőm, meg kedvem. Mert az nagyon jó, amikor azt látom a hallgatóság arcán, hogy örömet okoztam.

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Elsodort falu
A mellékelt fotót a www.fortepan.hu oldalon találta ifj. Kádár Zoltán. A képet alaposabban meg kell nézzük, hogy rájöjjünk, a város melyik részét ábrázolja.

Az Album további képei
 
hirdetés Így helyes - 2019.06.14 17:30

AKB

Elképedve
Egyszerűen nem hiszem el! Nincs mentség és magyarázat. Mostantól vagy rettegünk az ilyesmit elkövető primitívektől, vagy felvesszük a harcot, és megmutatjuk, hogy legyőzhetetlenek vagyunk. A Tisza-part be van kamerázva. Az árvíz miatt nem sokan mentek le az utóbbi napokban a partra. A betűk alapján nem kezdők pusztítottak, tehát sokan ismerhetik őket a városban. Kíváncsian várom, mire jut a rendőrség. Vagy lesz-e valakinek annyi a pucájába, hogy feldobja őket. Büntetlenül nem maradhat.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Tisza Antal mellszobra
Minden bizonnyal kevesen tudnák megmondani elsőre, hogy hol is áll Tisza Antal mellszobra. Azt hiszem, a szobor nem a megmintázott személy miatt, hanem az alkotó révén érdemelne több figyelmet, hiszen Petri Lajos műveit a mai napig keresik a gyűjtők.

A Szoborpark további képei