A világ ötvenedik Liselotte-ja

(Nyári ismétlés: ez az írás 2022. június 15-én jelent meg először.)

- Mikor dőlt el, hogy a színészi pályát választja?

- Talán, amikor 12 évesen egy osztálytársammal, Szűcs Áronnal, aki azóta sikeres divattervező, előadtuk a Grincs című filmből általunk írt színdarabunkat, aminek a bevételét a Hetényi Géza Kórház gyermekosztályának ajánlottuk fel. Azt hiszem, akkor kacsintott rám először a színpad. Persze sokat számított az is, hogy egy kisebb kanyar után a Széchenyi gimnázium drámatagozatán kötöttem ki, ahol előadtuk a Bernarda Alba háza című drámát, ami közben már egyértelműen éreztem, hogy ezt szeretném csinálni. Igaz, amikor még az érettségi előtt a Zöld házban létrejött egy amatőr társulat, amit Karczag Ferenc vezetett, és ott is bemutattuk a Liselotte és a május című darabot, Feri bácsi le akart beszélni a pályáról. Azt mondta, rettenetesen nehéz út ez a szakma, mert húsz százalék a tehetség a többi pedig a szerencse. Neki köszönhetem, hogy végérvényesen beleszerettem a színházba. Senki sem tud olyan szenvedéllyel színházat csinálni, mint ő. Ezt igyekszem továbbvinni.

- Önnél eddig a szerencse is bejött.

- Meg főleg a belefektetett munka. Talán az sem csak a szerencsén múlott, hogy érettségi után felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, Lengyel Ferenc osztályába, ahol három évig nemcsak sok mindent tanulhattam, de nagyon jó darabokban játszhattam is: a Konyhában, az Anyeginben, A muzsika hangjában. Lengyel Ferenc nemcsak tanított bennünket, de kifejezetten figyelt arra, hogy minél több előadásban kipróbálhassuk magunkat. Az Akadémia után a Veszprémi Petőfi Színházba hívtak, ahol a Sok hűhó semmiért című Shakespeare darabban mutatkozhattam be. Veszprém tulajdonképpen azért ért véget, mert bekerültem az M2-n futó Holnap tali! című napi sorozatba, ami túl sok elfoglaltságot jelentett a fővárosban.

- Hogy jött újra a színház?

- A napi sorozat közben is játszottam a Pesti Magyar Színházban, illetve független társulatokkal, de amikor véget ért, leszerződtem az Udvari Kamaraszínházhoz, aminek Pesten, a Pozsonyi úton van egy nagyon klassz játszóhelye, meg persze saját társulata. Igaz, ez éppen akkor történt, amikor kitört a covid, így sokáig nem játszhattunk nézők előtt, csak készültünk, hogy amint lehet nyitni, újra színpadra állhassunk. Itt nagyon sokat játszom, benne vagyok az Anjou, a Zergetánc, a Fehér szarvas, a Vörös Pimpernel és a Kié ez az ország? című előadásokban, amik Pesten és vidéken is sokat mennek.

- A június 17-én, Szolnokon is látható Liselotte és a május című előadás a színlapja szerint az E/Társulat darabja. Hozzájuk hogy került?

- Tulajdonképpen ennek az előadásnak nemcsak az egyik szereplője, de az elindítója, meg kicsit talán a producere is vagyok. Annak idején játszottuk ezt darabot a szolnoki Zöld házban, de akkor hét lány és hét fiú szerepelt benne. Nagyon szerettem, és eszembe jutott, hogy jó lenne ismét játszani. Izgalmas volt tíz évvel később, tíz év tapasztalás után levenni a polcról. Hívtam a rendezőt, Győri-Nádai Rékát, és Károlyi Krisztiánt, aki az akadémián osztálytársam volt, aztán elkezdett összeállni az előadás, amiben viszont már csak mi ketten játszunk. Úgy, hogy ha kell, díszletezünk, kellékezünk, mindent csinálunk, mert ilyen színházat csinálni szerelemből. Ez egy nagyon jó darab, előttem Nagy-Kálózy Eszter és Dobó Kata játszotta Liselotte-t, a párját kereső 35 éves ápolónőt, akinek a sztorijából egyébként a Liza, a rókatündér című film is született. Magyar darab, Pozsgai Zsolt drámája, de szerte a világon játsszák, úgyhogy én vagyok az ötvenedik színésznő, aki Liselotte bőrébe bújhat.

- Mióta játsszák?

- Budapesten, a Fém Színházban mutattuk be 2019-ben, úgyhogy lassan három éves, de a kényszerű szünetek ellenére is nagyon sokszor játszottuk már.

- Mennyi munka felkészülni egy-egy esti előadásra?

- Ez egy kétórás darab, amit egyszerűen nem lehetett volna szünettel játszani. Maga a szöveg is több mint száz oldal, de az igazi kihívás, hogy nekem abban a két órában harminc évet kell öregednem, és ennek a lélektani ívét kell tudnom megrajzolni. Krisztián pedig hét ember bőrébe bújik. Úgyhogy rendszeresen karban tartjuk az előadást, amikor pedig játsszuk, aznapra semmilyen más feladatot nem vállalunk. Szolnokon is délután már világítunk, lejárjuk, hogy aztán fél kilenctől eljátszhassuk ezt a férfiaknak és nőknek egyaránt üzenni akaró tragikomédiát.

(- Gyakran jár Szolnokon?

- Nem, sajnos nagyon ritkán. A színház mellett ugyanis sokat szinkronizálok, legutóbb például Hadas Kriszta ukrajnai menekültekről szóló dokumentumfilmje főszereplőjének adtam a hangomat, de ha kell nyolcvanéves nő is vagyok. Egyre gyakrabban videoklipeket is rendezek, és hamarosan kezdődik a nyári színjátszó táborom, amit kilenc éve csinálok.

- Azért belenéz a Tiszavirág Fesztivál programjába?

- Ha tehetném, minden nyári színházi előadást megnéznék. De leginkább a Széchenyi gimnázium drámatagozatosainak az előadásaira lennék kíváncsi.

- És Karczag Ferencnek mondana valamit, ha összefutnának?

- Azt, hogy: köszönöm. Nem tudok neki elég hálás lenni. Otthont adott a Zöld házban a színházba beleszerető gyerekeknek. Oda jártunk haza délutánonként. Még nagyon a pályám elején tartok. Most biztos vagyok benne, hogy jól tettem, amikor nem hagytam magam lebeszélni a színházról, a színészetről. Persze sokszor botlottam is, de közben nagyon jó dolgokat csinálhattam, és remélem, ez így lesz a jövőben is.

- Látja már legalább a nyárt vagy a következő évad feladatait?

- Nyáron az anyaszínházammal sokat fogunk tájolni, de azért remélem, pihenni is tudok. Ősztől mennek tovább az előadásaink, és remélem, hogy előbb-utóbb a kisfilm ötletemet is megvalósíthatom.

(A Liselotte és a május című előadás június 17-én 20.30 órától látható a Damjanich múzeum udvarán.)