Boldogít vagy sem?

A Prah annyiban feltétlenül mai és fontos darab, hogy a két szereplő elmesélt élettörténeteiben fájóan és ismerősen köszönnek vissza az elmúlt harminc év kisemberek ellen, de tulajdonképpen az ő közreműködésükkel is elkövetett disznóságai. Éppen ezért számomra nem is elsősorban egy lottónyereményről és a miatta felszínre kerülő kételyekről szól Spiró György műve, hanem a főnyereményt soha meg nem ütő milliókról. Egyetlen délután, amikor beléphetünk egy tisztességes szegénységben küszködő, leginkább csak a kilátástalanságot látó, de mégis szeretetben élő - hát legyünk őszinték - átlagos és többségi magyar család otthonába, ahol a dialógusok nemcsak a férj és a feleség előző évtizedeit rajzolják meg, de egy-két generációval visszafelé a felmenőikét is. Azaz Spiró György kortárs darabja elénk teríti Magyarország elmúlt száz évének egy szeletét, egy olvasatát.

A Prah Szolnokon elsősorban a dialógusokra, az elbeszélt történetekre, a verbális konfliktusokra épül. A jugoszláv kávésdobozon, a családi fotelen és a csak odaképzelt televíziókészüléken kívül kevés tárgy "játszik" érdemlegesen és tartósan az előadásban. Azaz tulajdonképpen ezzel a három dologgal és két székkel is színpadra állítható lett volna a történet. Ám a Szín-Mű-Helyben a fiatal Bodor Andrásnak köszönhetően elénk kerül egy olyan díszlet, ami sok-sok elemében nagyon klasszul "fest meg" az egyszerű vidéki, nem lakótelepi, már-már városszéli otthont. A bútorok, a rajtuk lévő tárgyak - például a régi rádió a porcelán nippel -, a gáztűzhely az edényekkel azonban csak hangulatteremtő "képek", amikkel éles ellentétben állnak a színpad hátsó falát borító tükrök, amikben a nézők egy kicsit önmagukat is látják. Előadás közben egyetlen pillanatig sem hiányoztak a tárgyak közreműködései, csak így utólag gondolkodom azon, mi célt is szolgáltak, és mekkora lehetőséget rejtettek volna, ha a két szereplő keze ügyében mindig van valami.

A szolnoki társulat két oszlopának azonban így is hatalmas jutalomjáték a Prah, ami kicsit olyan, mintha a Szigligeti három évtizeddel ezelőtti igazgatója kifejezetten nekik, egykori színészeinek írta volna ezt a kétszemélyes drámát.

A premier után nem is nagyon tudom elképzelni, hogy a lottónyertes férfit és a feleségét Mészáros István Pulcheren és Gombos Juditon kívül bárki alakíthatná. A legelső pillanattól kezdve úgy rántottak be az otthonukba, hogy egy-egy veszekedésüknél már az ötlött fel bennem, "hol az ajtó, ezt nem illik hallgatnom". Máskor meg legszívesebben bekiabáltam volna, hogy "nem, ez nem így van", vagy "ne csináljátok már". Úgy telt el közel másfél óra, hogy egyetlen pillanatra sem estem ki a rám osztott szerepből, és tulajdonképpen lehettem volna egy ismerős is, aki a konyhaasztaluknál ül, és szótlanul hallgatja a szerencsés házaspár vívódásait.

És azt hiszem, a konyhaasztal mellől is éppen úgy távoznék minden este, mint ahogy a premierről is kijöttem: "én biztos, nem így csinálnám". Aztán persze újra és újra rágódnék, ahogy szombat este óta is rágódok azon a Prah alkotói által feldobott, egyszerűnek tűnő alapkérdésen, hogy a pénz boldogít vagy sem. Főleg a sok pénz, a hirtelen jött, felfoghatatlan mennyiségű pénz, ami már akkor újabb és újabb dilemmákat képes kelteni, amikor még csak egy papírfecni egy jugoszláv kakaóporos dobozban.