Üzemek a múltból (1.): Szolnoki kenyérgyár

Nem büszkeségből, csak e mostani történet szempontjából fontos, hogy a hetvenes évek gyermeke vagyok. Ami többek között azzal is együtt járt, hogy nálunk már nem otthon sült a kenyér - nemcsak a kemence hiánya, de dolgozó anyám kevés ideje okán is -, így boltból kellett beszerezni ezt az alapvető élelmiszert. Boltból, hiszen a nyolcvanas évek elejéig, az úgynevezett maszekok megjelenéséig, se Szolnokon, se a környékén, de még a Balatonnál vagy a Dunántúl városaiban sem emlékszem pékségre. A nagyszülők meg a szülők legendáira, a pékségek illatának emlegetésére igen, de saját kenyerét áruló mesterre nem. Tehát a gyerekkori kenyér emlékem az a klasszikus, háromhatvanas egykilós, amit nagyüzemi körülmények között állítottak elő. És aminek ára, illetve esetenkénti hiánya - például az ünnepek körül - a korabeli sajtó egyik kedvenc gumicsontja volt. Nem mondom, hogy az a kenyér rossz lett volna. Frissen kifejezetten szerettem. A libazsír meg egy kis paprika-paradicsom, netán egy jó csurdítás abból is kihozta a csodát. Hiába volt nagyipari, gyári termék.

A hetvenes évek közepétől elég sokszor megfordultam Szolnok Jászság felőli végén, a 32-es és a 4-es főutakat összekötő úton, azaz a mai Nagysándor József utcában. Akkori emlékeimben ez a környék még egy hatalmas pusztaság. Ám a Zagyva felé eső végén már állt az a gyerekszemmel egészen futurisztikusnak tűnő torony, amiről nagyon hamar tudtam, hogy az a szolnoki kenyérgyár része. És mint említettem, a hetvenes évek gyermeke voltam, valódi pékséget meg talán csak a nyolcvanas évek második felében láttam először, így teljesen természetes volt számomra, hogy a kenyér a kenyérgyárban készül.

A mából visszagondolva sem találok semmi kivetnivalót ebben. Elsősorban azért, mert ha már a maszek pékségeket bezárták, illetve a kisüzemi technológia nem tette lehetővé a tömegtermelést, és városias életformát választók emelkedése miatt pedig egyre kevesebb háztartásban volt kemence, valahol mégiscsak nagy mennyiségben kellett a kenyeret előállítani. Ha belegondolunk abba, hogy Szolnok lakossága a háború befejezésekor négyezer körül mozgott, másfél évtizeddel később közel volt a félszázezerhez, 1970-re pedig túllépte a 61 ezret, akkor el kell fogadnunk: kenyérgyárak nélkül nem jutott volna csak cirkusz a népnek.

Az általam fellelt információk alapján feltételezem, hogy a helyi pékségek és régi kisüzemek összevonásából jött létre 1949 és 1951 között a Szolnoki Sütőipari Vállalat. Számomra úgy tűnik, hogy a hetvenes évek közepéig a Csarnok utca 4. szám alatti - valahol a mai Pelikán szálló környékén - székhellyel rendelkező szocialista vállalat a város több pontján is működtethetett kemencéket. Azt biztosan tudom, hogy a Vak Bottyán utca környékén volt egy kenyérgyár, aminek viszont a kapacitása a hatvanas évek végére már nehezen fedezte a város - és a környék - ellátását. Arról nem is beszélve, hogy a hetvenes évek elején már jó ütemben haladt a Széchenyi lakótelep tervezése, ami azt is jelentette, hogy néhány éven belül több ezer, kemence nélküli otthonra és lakóira, azaz potenciális kenyérvásárolóra lehetett számítani Szolnokon.

Ezért is születhetett döntés 1970-ben arról, hogy a város peremén egy új, modern, napi 38 tonna kapacitású kenyérgyárat kell felépíteni. A kijelölt 10 ezer négyzetméteres ingatlanon, a körülbelül 2,5 négyzetméteres üzem felépítésére 50 millió forintot irányoztak elő azzal, hogy a beruházásnak az év végén el kell kezdődnie. Csak összehasonlításként említem, hogy az ugyancsak 1970-ben épülő Pálfy János Szakközépiskola Tisza parti épülete anno 18 millióba került. Tehát nem kis befektetésről volt szó, igaz, akkoriban sorra épültek Szolnokon a még ennél is drágább üzemek. Ha jól tudom, a kenyérgyár 1973 tavaszára készült el, és szolgálta legalább három és fél évtizeden keresztül a várost és környékét.

Termékskálájáról nem sokat tudok, csupán személyes emlékeim vannak. A háromhatvanas kenyerük mellett a kakaós csigájukat nagyon szerettem, ami lehet, hogy a mából nézve vacak volt, nekem viszont etalon maradt. A lecsavarható bundájú kiflijük, a vizes zsemléjük és a baracklekvárral töltött szerelmeslevelük is megvan emlékeimben. Más azonban nincs. Mondjuk, nem is hiszem, hogy a tömegtermelés túl széles termékskálát tett volna lehetővé.

A ma üresen álló, gazos udvarú, de egyébként eladó üzemmel kapcsolatban még egy fontos dolgot szeretnék megjegyezni. A városiak agyával gondolkodó, okos ember volt az, aki oda helyezte, ahol ma árválkodik. A pék mesterség és a kenyérgyártás ugyanis egy olyan munka, amit főleg éjszaka végeznek, a szállítás meg kora hajnalban indul. Tehát sokak életét lehetett volna megkeseríteni, ha a szolnoki kenyérgyár ma is különleges tornya nem a város szélén kapott volna helyet a hetvenes években.