Szolnoki házak (43).: Kaszinó, Úttörőház, Technika Háza

Eredetileg Vármegyei Kaszinónak épült, ám a második világháború után nagyon sokáig Úttörőházként üzemelt, így a mai negyvenötön túliak közül többen így emlegetik. Aztán hivatalosan Tudomány és Technika Háza lett, így egy másik korosztálynak inkább Technika Házaként maradt meg. Mivel azonban az épület három és fél évtizeden keresztül a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének (MTESZ) tulajdona volt, nem kevesen MTESZ székházként hivatkoznak rá. A Megyeháza mellett, a Kossuth utca 4. számú telken álló, alápincézett, egyemeletes, tetőtér beépítéses, L alaprajzú "palotát" a magam részéről inkább Kaszinóként vagy Vármegyei Kaszinóként emlegetném, még akkor is, ha 125 éves történetében ezt a funkciót töltötte be a legrövidebb ideig.

A Megyeházával együtt védett műemléknek számító Kaszinó valószínűleg 1894-ben épült. Legalábbis a legtöbb forrás ezt adja meg az átadás éveként. Ugyanakkor néhol az 1897-es dátum is felbukkan, sőt az épület aulájában elhelyezett réztáblára az 1896-os év került. A későbbi dátumok egyébként alátámaszthatnák azt a legendát - amit nem tudok, de nem is szeretnék cáfolni -, hogy az épület tetejét eredetileg a Parlament építése után kimaradt cserepekkel fedték. Sajnos annak nem találtam nyomát, hogy ki lehetett a szolnoki Vármegyei Kaszinó tervezője és építője. Csak abban lehetünk biztosak, hogy az akkor már lassan két évtizede megyeszékhelyként fejlődő Szolnokon is igény mutatkozott a helyi úri osztály, vezető értelmiség és felső hivatali rétegek szórakozását kiszolgáló, önálló intézményre. Ami 1899-től aztán a megyebáloknak is otthont adott.

Merthogy az L alaprajzú, belső udvaros épület emeletén viszonylag nagy termek várták az úri közönséget, míg a földszinten étterem működött. A Kaszinó a fénykorát az első világháború előtt élte, bár fenntartása igényelte, hogy üzletek is nyíljanak benne, sőt, mint Szurovecz Pál egy írásában említi: 1907-től a Szolnoki Vívó Klub is itt bérelt helyet. A húszas évek második felében aztán újra magára talált az épület, köszönhetően többek között Lőrinczy Gyulának, aki 1925-től az éttermét bérelte, ami sokakat csábított vissza a Kaszinóba. Mindennek a második világháború vetett véget, ami után természetesen új funkciót kerestek az épületnek.

A háború és az államosítás után először szakszervezetek székháza lett belőle (1948-1951), és valószínű, az építése utáni első komolyabb felújításon is ekkor esett át, illetve felkerült a falára a szabadságharc centenáriumán Petőfi első szolnoki emléktáblája is. Feltételezem, 1951-ben azért kellett új funkciót keresni a Kaszinónak, mert addigra elkészült a Szapáry - akkor Ságvári - úton a Szakszervezetek Művelődési Háza, utcafrontján elég sok irodával. Egy évre a Magyar-Szovjet Baráti Társaság szolnoki központja kapta meg, majd miután - a korabeli indoklás szerint - tízezer fölé nőtt a városban az úttörők száma, megszületett a döntés az Úttörőház létrehozásáról. Az épület átalakítását, társadalmi munkában, elsősorban a városi DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) szervezetek végezték, és az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásának 8. évfordulóján, 1952. december 21-én adták át az úttörőknek. Érdekesség, hogy az intézmény első igazgatója az a Majoros Károly volt, aki a rendszerváltás előtt, mint az állampárt megyei bizottságának első titkára tevékenykedett.

Ugyancsak Szurovecz Pál írásában olvasható, hogy a Kaszinót a hetvenes években le akarták bontani, hogy a telkével határos, alapvetően jellegtelen, de akkoriban modernnek gondolt irodaházakhoz hasonlót építsenek a helyére. Ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy a Kaszinó mögött a hatvanas évekig állt a Hitelbank szecessziós, a század első éveiben épített kis palotája, aminek azonban nem volt szerencséje. Jó lenne tudni, hogy a hetvenes évekre jellemző szocialista városépítés mámorában kinek jött meg a józan esze, azaz miként menekülhetett meg a Vármegyei Kaszinó. Amire aztán persze egy fillért sem költöttek. Talán azért sem, mert már tervezték és építették az új Úttörőházat, így mire az elkészült a Réz utcában - a Bartók Béla Zeneiskolával társbérletben -, a Kossuth utcai épület teljesen lepusztult.

A város és a megye döntése alapján - ha jól sejtem, 1983-84 körül - 4,3 millió forintért "a megyei műszaki és közgazdasági értelmiséget tömörítő" MTESZ és a Közgazdasági Társaság tulajdonába került az épület. Ezt követően került sor arra a 25 millió forintos, teljes műemléki felújításra, aminek költségeiből 9,5 milliót a város 45 gazdasági társasága vállalt magára. Az épület aulájában lévő tábla tanúsága szerint a felújítást a Szolnokterv szervezte, a főbb kivitelezők pedig a Szolnok Megyei Állami Építőipari Vállalat, a Szolnoki Építő, Javító és Szolgáltató Vállalat, a Törökszentmiklós Város Költségvetési Üzeme és különböző kisiparosok voltak. Ekkor mélyítették ki a pincét, ahol így klubhelyiségeket és raktárakat lehetett kialakítani. Ugyancsak ekkor készült el a tetőtéri könyvtár, illetve a bejárat fölötti erkély beépítésével az oda felvezető csigalépcső. Szintén átépítették a belső, udvar felőli lépcsőházat, sőt egy olyan konferenciatermet is kialakítottak, ahol tolmácsfülkék, stúdió és egy kisebb színpad is helyet kapott. És valószínű, hogy ekkor nyerte el az épület a mai sárga színét is, hiszen az Úttörőház időszakából fennmaradt képeken még világoskék volt a homlokzata.

Az épület a kétezres évek elejéig sokféle kiállításnak, tanfolyamnak, irodának adott otthont, sok híresség is megfordult a falai között. Az utóbbi tíz évben viszont olyan, mintha funkcióját vesztve, sorsára hagyták volna. Egyetlen működő része, a Megyeháza melletti szárny földszintjén lévő szórakozóhely.

Az utóbbi tíz évből rendezvényre, értelmes programra nem emlékszem itt, csak az ablakokba kihelyezett, máshol megvalósuló eseményeket hirdető plakátokra, meg az egyre jobban pusztuló homlokzatra. Két és fél évvel ezelőtt 77 millió forintért kínálták eladásra, de valószínűleg senkinek sem kellhetett, mert hasonló összegért idén is meg lehetett volna venni.

Az épület belülről viszonylag jó állapotban van. A pince csak a buszmegálló felől ázik, így nagyobb esők idején vízben áll az a rengeteg irat, bútor, technikai eszköz, amik az elmúlt évtizedek hagyatékaként maradtak az épületben. A főbejáratnál lévő boltíves tér a maga nemében gyönyörű, miként a fölötte lévő "bálterem" is. A már említett tolmácsfülkés konferenciaterem, illetve az első emelet harmadik előadóterme is jó állapotban vannak, és a szociális helyiségek sem tűnnek nagyon lepusztultnak. A tetőtérbe vezető, az erkély beüvegezésével kialakított csigalépcső botrányos - nemcsak a galambszar miatt -, szerintem minimum építészeti citromdíjat érdemelne a megálmodója.

A könyvtár pedig olyan, mintha Csipke Rózsika álomba szenderült volna: minden poros, pókhálós, itt-ott galambürülékes, de ezektől eltekintve egészen pazar. Bármikor elfogadnám az egészet. Miként a két oldalsó szárny fölött lévő, jelenleg kihasználatlan tetőtérrel is tudnék mit kezdeni.

Persze ennek a problémának a megoldása jelenleg nem rám vár. Úgy tudom, az idén 125 éves Vármegyei Kaszinónak egy felszámoló még mindig keresi az új tulajdonosát. Olyan valakit, aki a vételár kifizetésén túl a 200-500 millió forintos, műemlékesekkel nehezített felújítást is vállalná. Sőt az épület hasznosítására és későbbi üzemeltetésre is lenne ötlete, mert az, miként százhúsz éve, úgy ma sem lenne olcsó mulatság.