Robur, ZIL, Prága?

Nem tudok úgy bejönni Szolnokra a Rékasi úton, hogy a Posta autótelepéhez érve, ne jussanak eszembe a régi zöld Roburok.

Az NDK harcos

Ezek a papír teherautók, amelyekről soha nem értettem, hogy mitől képesek menni, és egyáltalán egyben maradni. Olyanok voltak, mintha egy Trabantot vagy Wartburgot szorgalmasan locsoltak volna az NDK mérnökei. Ha akarom szépek, ha akarom bumfordiak, de a hetvenes-nyolcvanas évek útjainak meghatározó elemei.

A Roburok legfőbb használója a Posta volt. Ezzel szállították a települések között a küldeményeket. Például a pénzeszsákokat is. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek elejének magyar postakocsi rablói egy ilyen járgánnyal szálltak szembe. Ahogy az sem, hogy a fél ország röhögött - talán kínjában -, amikor kiderült, hogy a Robur rakterébe zárt pénzt egyetlen Tuto lakat védte.

Az Német Demokratikus Köztársaság - a fiatalabbak már ne keressék a térképeken - mérnöki csodájának másik nagy alkalmazói a sütőipari vállalatok voltak. Magyarul, a zárt teherautónak épített Roburok voltak a szocializmus kenyereskocsijai. Nem tudom, hány mázsa gyári kenyér fért el hátul, de emlékeimben él egy kép, amikor a bolt előtt álló Robur hátsó ajtaja nyitva, és mint a tégla, úgy van bedobálva a raktérbe a kenyér.

A Roburoknak volt még egy felhasználási területe. Ezek voltak a kisebb munkásbuszok. Amikor nem kellett egy hatalmas Ikarusz, a Barkas meg kicsi lett volna, akkor jöttek a Roburok kerekített formájú, olykor sárga, napfényüveg-betéttel díszítet buszai. Nem mondom, hogy kényelmes ülései voltak az utastérben, azt azonban igen, hogy a soltvadkerti homokon is remekül boldogult.

Évek óta nem láttam Roburt a magyar utakon. Kiskertekben viszont annál többet. A szocializmusban nem volt gond a régi autók újrahasznosításával. Ha egy Robur kiszolgálta az idejét, kerti tároló, a profibbak keze alatt egyenesen nyaraló lett belőlük.

Lenin áldása

ZIL-ből nem láttam hasonlót, bár ezek a monstrumok is eltűntek a magyar utakról. Pedig mennyi futott ebből a szovjet nehéz teherautóból egykor! Szolnokon a legnagyobb gyűjtőhelyük, a mai Nagysándor József utcai Volán telepen volt. Emlékszik még valaki, hogy hányas számú Volán vállalat működött Szolnokon?

ZIL-ből több változat is készült. Nekem legjobban a kis dömperek tetszettek, amelyeknek hosszabb volt a motorházuk és a vezetőfülkéjük, mint a billencsük. Biztos, tévedek, de úgy emlékszem ezekre, mint a teherautók sportkocsijára. Vagány, mindig cigiző fiatal srácok ültek a volánjuk mögött, és nyomták neki, mint az őrültek. Nem lehetett nélkülük építkezést elképzelni. Akkoriban kifejezetten rágalomnak gondoltam, azt a máig nem cáfolt felvetést, miszerint ezeket a 30 litert zabáló járgányokat a felszámolt magyarországi kisvasutak árából vette az ország.

Aztán volt a hosszúplatós, pótkocsis változatuk, amelyekre iszonyat mennyiségű cuccot fel lehetett pakolni. Alaposan megrakva, harminc-negyvennél nem is vánszorgott gyorsabban, és becsületes kocsisort gyűjtött maga mögé. Ha valahol az országban feltűnt előttünk egy ilyen, tudtuk, hogy idő kell a megelőzéséhez. Viszont a hátuljára festett számokból pontosan azonosítani tudtuk, hogy honnan jön, vagy hová megy a szerelvény. A 7-es szám egyértelműen jelezte, hogy földinkkel van dolgunk, hiszen a Volán 7-es számú vállalata működött Szolnokon.

A szippantós

A Robur és a ZIL között helyezkedett el, egy méltatlanul lenézett teherautó, a Prága. Elsőre biztos, nem sokaknak ugrik be. Viszont, ha azt mondom, hogy Magyarországon sokáig ez volt a szippantós autó, akkor sokakban rémleni kezd a szürke csőrös járgány. Főleg, hogy azokban az években csak a nagyvárosok belső részei voltak csatornázva, így sokfelé megfordultak ezek a csörgő hangú, csehszlovák - ezt az országot se keressük már - járgányok.

Nem mondom, hogy szippantós autót szerettem volna vezetni, a hátrafelé nyíló ajtót viszont nagyon irigyeltem. (A szememben ilyen csodára csak az olasz formatervezők voltak képesek!) Főleg, amikor végre egy nem szippantós Prágát is megláttam egy szántóföldön. A második legfontosabb funkciójuk ugyanis a műhelykocsi szerep volt. Hatalmas, fém bódé volt a platójukra szerelve, amiben egy komplett műhely elfért, így a szántóföld közepén is életre lehetett kelteni egy lerohadt kombájnt.

Első külföldi utazásom alkalmával, a mesés Csehszlovákiában, meglepődve tapasztaltam, hogy nemcsak szippantós és műhelykocsi Prágák léteznek, de fix és billenős kivitelben is gyártották ezeket. Csak ilyen, Magyarországra már nem jutott.

Elsősorban azért, mert nekünk is volt egy darabig saját, könnyű teherautónk. A Csepel. Amit a nagy KGST - feladvány fiatalabbaknak - a szakosodás jelszavával halálra ítélt. Moszkvában ugyanis úgy döntöttek, hogy mi buszokban vagyunk jók, tehát gyártsuk azokat, a Csepel gyártásával meg hagyjunk fel. Az Ikaruszokért, a rubel elszámolás keretében, majd kapunk IFA-t, Roburt az NDK-ból, ZIL-t és KAMAZ-t a Szovjetunióból, és ha mindez nem elég, akkor egy-két STAR vagy Prága is beeshet a testvéri Lengyelországból vagy Csehszlovákiából.

De erre még visszatérünk!