A Tisza szálló 27 éves álmai

NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás 2019. január 17-én jelent meg először.

Bár az 1992-ben megjelent piros borítós, belül azonban fekete-fehér kiadvány szennycímlapjairól nem derül ki, hogy ki is volt a kiadója, a szövegek alapján úgy tűnik, a Tisza szálló új tulajdonosai vagy üzemeltetői tarthatták fontosnak a megjelentetését. Az első oldalról azonban az is kiolvasható, a város és az akkori polgármestere, Várhegyi Attila is lényegesnek tartotta a szálló megújulását, egyúttal Szolnok idegenforgalmának és nemzetközi kapcsolatainak a fejlesztését. Amivel egyetérthetett Szolnok akkor két legjelentősebb és talán az idő tájt leginnovatívabb pénzintézete is, amelyek a kilencvenes évek elején már nemcsak pénzváltásban, de bankkártya kiadásban is elkezdtek utazni. És természetesen a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat - mint a helyi fürdők, akkor még állami kézben lévő üzemeltetője - is az ügy, azaz a Tisza szálló hírelése mellé állt. Így Berta Ferenc és Kardos Tamás szerkesztésében, Papp Imre borítójával, a Tipo Bt. tipográfiájával megjelenhetett ez az összesen 36 oldalas, plusz borítós brosúra. Aminek képanyaga a Fotogruppe Kft.-től, azaz Kardos Tamástól származott.

Sonyák Béla, akkori igazgató olvasókhoz intézett soraiban azt írja: az év májusában került magántulajdonba a Tisza szálló, ami azért megmaradt a HungarHotels szállodalánc tagjának. Az sajnos innen nem derül ki, hogy kik vagy milyen cég, és pontosan kitől és mennyiért vásárolta meg az akkor 64 éves szállodát és gyógyfürdőt. De ez nem is tartozott a reménybeli vendégekre, akik a brosúra szövege szerint öt, határon túli utazási iroda szervezésében, a hetvenes évek végétől Ausztriából, Svájcból, Németországból, Olaszországból, sőt Izraelből is érkeztek pihenni és gyógyulni Szolnokra. Miként az is, hogy a régebben Áldás néven palackozott remek vizet adó kutat 1972-ben felújították, majd 1984-86-ban a fürdő rekonstrukciójára, ezt követően pedig a szálloda felújítására került sor. Magyarul, egy viszonylag jó állapotú, az akkori kor igényeit kielégíteni képes, 29 szobás komplexumként vágott neki az új világnak a Tisza Szálló és Gyógyfürdő.

Ne felejtsük el, hogy a kilencvenes évek elején még egyáltalán nem volt mindennapi dolog, hogy egy szállodához fürdő is tartozzon! Gondoljunk csak az addig a szovjet beutazókból prosperáló, majd becsődölő szolnoki Pelikán hotelra! Miként az sem, hogy egy vidéki, 29 szobás szállodának saját étterme, sörözője, bárja, fagyizója és mindezekhez kapcsolódó kerthelyisége legyen. A város közepén, mégis a természet közelében. Ráadásul abban az időben nem volt más rendezvényterem sem a városban, így ha a szolnokiak bálba, szalagavatóra, esküvőre mentek, akkor azt nagy valószínűséggel itt tartották. Ha csak egy jót és különlegeset akartak enni, akkor is ide ültek be. A kiadvány szerint a Westher család - az 1928-as nyitáskor az első bérlő Westher Rudolf - által megalapozott hagyományokat követve, a nemzetközi gasztronómia franciás ízlésvilágát és a magyar konyha hagyományait felvállalva működött a konyha. A sétányra nyíló fagyizóról pedig talán elég csak annyit elmondani - a Kauri megnyitásának évéről van szó -, hogy a prospektus megjelenésének évében ez volt a város egyetlen, nagy választékú, és tényleg minőségi terméket kínáló fagyizója. Szóval, 1992-ben a Tisza szálló volt Az étterem, A fagyizó, A rendezvényhely és tulajdonképpen A minőségi szálloda is Szolnokon - és a megyében is.

A szálloda építésének történetét és a környék fejlődését korabeli képekkel bemutató kiadványból érződik, hogy az akkori új tulajdonosok nagyon hittek a további sikerben. A fürdő és az épületen belüli különböző vendéglátóhelyek vonzerejében, a még jó állapotban lévő, ventillátoros szobák kiadhatóságában. Szerintem ezzel nem is voltak egyedül. Azt hiszem, a kilencvenes évek elején tényleg sokan elhittük, hogy a privatizáció - azaz az állami vagyon magánosítása - a minőséget és a fejlődést hozza el. És álmunkban nem gondoltuk volna, hogy 27 évvel később, amikor egy antikváriumból előkerül egy ilyen kiadvány, kis túlzással azt kell mondanunk: a Tiszában megállt az idő, fejlesztés, fejlődés lassan negyedszázada nem történt, és akiknek még jelentett valamit ez a hely, azok talán minden alkalommal elsiratják, amikor a málladozó falakat látja.