Szellemi és asztali örömök

Marosvásárhely számomra megunhatatlan. Autóval sem kihívás megközelíteni, hiszen ősszel, nagyon kényelmesen lecsorogtunk nyolc óra alatt. Repülővel viszont kifejezetten vicces, hiszen alig negyven-negyvenöt percet töltünk a levegőben, miközben sokkal tovább tart a becsekkolás, a beszállás, a betonon gurulgatás, mint a tényleges utazás. Odafelé - nem bízva a MÁV pontosságában - tízkor indultam Szolnokról, bő két órát dekkoltam Ferihegyen, így ottani idő szerint öt óra (Magyarországon 16 óra) előtt kezdhettünk vacsorázni Marosvásárhely főterén. Visszafelé persze gyorsabbak voltunk, hiszen a város határában lévő aprócska repülőtérről csak a pesti járat indult, így szűk órával a beszállás előtt ráértünk becsekkolni, azaz Marosvásárhely főterétől a szolnoki vasútállomásig nem egészen négy óra volt az út. (Két embernek, kevés csomaggal repülővel majdnem olcsóbb is, mint autóval.)

Első este, az idő szűkössége miatt a Kultúrpalotával szemben lévő Petry húsboltban vacsoráztunk, ahol "tépett" disznóhúsból olyan isteni melegszendvicset csináltak, amihez fantasztikus savanyúságokat adtak, hogy tényleg megnyaltuk mind a tíz ujjunkat. Ráadásul elképesztően kedves és figyelmes kiszolgálásban volt részünk, amire akkor még azt hittük, egyedi. De nem. Mert másnap délután meg a Petry Látványműhely és Múzeum éttermében ebédeltünk, és a pincér ott is levett a lábunkról bennünket. Elképesztő hagymalevessel nyitottam, majd a felszolgáló javaslatára "papszelet Jasperben, spenótos barna csiperke, grillezett spárga" összeállítással folytattam, amiért bármelyik fővárosi étterem versenghetne. A harmadik napon pedig az egyszerű bisztrónak tűnő B-Eat nevű helyre tértünk be a főtéren, ahol tulajdonképpen egy magyaros, hétvégi ebédet fogyasztottunk, de hibátlanul elkészítve. És, hát ott is olyan kedves, előzékeny, sőt a végén már baráti beszélgetésbe torkolló volt a kiszolgálás, amire itthon évek alatt tehet szert egy helyen a törzsvendég.

Persze nem csak evésből állt az utazás. Bár tegyük hozzá, hogy a vendéglátóhelyek sokat elárulnak egy városról. Marosvásárhelyen - ahol nagyjából 110 ezren élnek -, a főtér környékén egymásba érnek az egyre igényesebb vendéglők, bisztrók, cukrászdák, amelyek megfizethetők a helyieknek is, így nem konganak hétköznap esténként az ürességtől. Igaz, a boltokban sem úgy tűnt, mintha nagyon vágtatna náluk az infláció, pedig mintha ők is tagjai lennének az EU-nak és az ő szomszédságukban is háború dúlna. Azt hiszem, Parragh László téved: nem az a kérdés, hogy Románia mikor hagy le bennünket, hanem, hogy mikor húzott el mellettünk. Ne keltsük a rossz hírünket, de találkoztam olyan fiatal, több mint egy évtizede Budapesten élő művésszel, aki már azt tervezi, visszaköltözik Marosvásárhelyre. Tudom: elvakítanak a sikereink.

De vissza Marosvásárhelyhez, ahol három nap alatt, három különböző színházban, három előadást tudtam megnézni. A színművészeti egyetem házi színpadán Csehov Meggyeskert című drámáját játszották többségében főiskolásokkal mindössze egy fotel, egy emelvény és egy csillár segítségével. Nem tudok rá mást mondani, minthogy tehetségesen és tüneményesen, olyan megoldásokkal, amikkel itthon alig találkozni. Azzal a tíz fiatallal bárhol, bármikor önálló társulatot lehetne indítani. Nem kevésbé volt érdekes és szórakoztató a helyi nagyszínház román társulatának Herbárium című előadása sem, ami már a díszletével - egy fűvészkert hatalmas üvegházzal - beszippantott. Annak ellenére élveztem, hogy közben olvasnom kellett a fordítást, és a rendezés inkább a szövegre, mintsem a játékra épített. A román közönség láthatóan élvezte, sőt a végén állva tapsolta a produkciót. A színházi kalandázásra Farkas Ibolya tette fel a koronát, aki egy kanapén ülve, levelekkel, kalapokkal és a vállkendőjével játszva mesélte el Ady és Léda viharos szerelmi történetét a megismerkedésüktől a halálukig. Másfél órán keresztül átutaztunk nagyjából két évtizedet a Spectrum színház irigylésre méltó nézőterén.

Sokadszor jártam Marosvásárhelyen, azt hiszem, már mindent többször is láttam. A Kultúrpalota Tükörterme sajnos most kimaradt, mert a nyár végéig felújítják. Viszont elkészültek a vár területén található református templom restaurálásával, amibe így először tudtam bemenni. Lenyűgöző. És megdöbbentő. Ugyanis nem múzeumot, hanem élő közösségi teret varázsoltak a több mint félezer éves épületből. Olyan építészeti megoldásokkal, amiktől a hazai műemlékesek gutaütést kapnának, mert nemhogy ötszáz, de tíz éves sem léteztek. Viszont praktikusak - például a fűtés és a vizesedés, vagy éppen a hangosítás szempontjából -, és semmivel sem teszik rosszabbá az összképet. Persze, tudom, ők a buták, mi meg az okosak.

Egy dolog azonban még nagyon nem megy a marosvásárhelyieknek: a kerékpározás. Remek bringatárolókat ugyan már lehet látni, de kiépített utakat, és főleg kerékpárosokat nem, holott remek tavaszi időben jártunk ott. Nincs azonban kétségem afelől, hogy miként a műemlékeiket, a szolgáltatásaikat nyugati mintára elkezdték rendbe tenni, még néhány év, és ezen a téren is felzárkóznak. Ahogy a közösségi közlekedésben is. Láthatóan pénzt és időt szánnak arra, hogy visszaszoktassák az autókból a buszokba a városi embereket, pedig az autóik minőségét látva ez nem lehet egyszerű feladat. De kivárom. Sőt újra és újra megnézem. Mert Marosvásárhely számomra megunhatatlan.