[vendegoldal]

Busz, Kubala, graffiti

2019. június 05.

Tudom, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés, meg azt is, nem szégyen másoktól tanulni. Barcelonában kissé túlnyomják a graffitizést, ugyanakkor irigylésre méltóan kitalált a tömegközlekedésük. A kötelező turistamágnesek mellé pedig egy magyar vonatkozású szobra is beférhet.

Nem jó előítéletesnek lenni. Vagy talán túl óvatosnak? Mindenesetre be kell vallanom, hogy évek óta ódzkodtam a katalán fővárostól. Egyszerűen azért, mert azt olvastam Barcelonáról, hogy egy ötmilliós nagyváros, ami Európa harmadik-negyedik turisztikai célpontja. Ráadásul a függetlenségi mozgalmakkal összefüggő utcai megmozdulások is óvatosságra intettek. Úgy éreztem, semmi kedvem egy hatalmas városban turisták között lökdösődni, közben meg a tüntetőkre figyelni. Kijelenthetem, hogy ez egy nagy hülyeség. Barcelona, mint egy svájci város, amit nyakon öntöttek a mediterrán hangulattal. Élhető, szerethető, nyugodtan felfedezhető.

A felfedezésben pedig hatalmas segítségünkre lehet a kiváló tömegközlekedés. Ami nemcsak azért szuper, mert lényegében vadonatúj járművekkel bonyolítják a tiszta megállók között. Hanem az utasok kiszolgálása, tájékoztatása miatt is. A buszmegállók például nem szedett-vedett bódék. Inkább információs pontok. A tetejükön nemcsak az van kint hatalmas számokkal, hogy oda hányas számú járatok érkeznek, hanem térképeken a járatok útvonala is, sőt piktogram és rajz segítségével az is, miként lehet megtalálni ugyanannak a busznak a másik irányba közlekedő párját (ami a rengeteg egyirányú utca miatt igazán nagy segítség). És nehogy azt gondolják, ez csak a turisták által látogatott központban van így. Gyártelepekre és turisták által nem nagyon látogatott lakónegyedekbe is kibuszoztam, és azokon a helyeken is azt éreztem: utasként megrendelő vagyok, akit ki akarnak szolgálni.

Ezek után nem is csodálkoztam azon, hogy a tényleg nagyon korrektül kitalált, elektronikus leolvasókkal működő jegyeiket minden utas "lecsippantotta". Sehol, senkit nem láttam, aki trükközni próbált volna a nagyjából 330 forintos jeggyel. Ami a kiváló metróhálózatban nem vonalakra érvényes, hanem úti célig szól, azaz egy "levonással" majdnem az egész hálózatot átszelhettem.

Mert a sok kötelező látványosság mellett nem szerettem volna kihagyni Kubala László szobrát. Akiről bevallom őszintén, először a szolnoki Tisza moziban hallottam, amikor bemutatták a róla szóló dokumentumfilmet. És egyszerűen nem akartam elhinni, hogy volt egy magyar focista, akit az FC Barcelonánál akkora tisztelet övezett, hogy máig az egyetlen, akinek egészalakos szobra van a Camp Nou előtt. Nem vagyok futballrajongó, az FC Barcelona eredményeit sem követem, de azért egészen elvarázsolt az a hatalmas stadion. Aminek az egyik kapuját nyitva találtam, és úgy voltam vele, legfeljebb kizavarnak. Fél perc múlva meg is történt, de legalább láthattam azt a bizonyos gyepet, meg a kezdőkört. És természetesen a stadion VIP szektora felőli oldalon Kubala László szobrát is, amelyen talán egy győztes gól lövőse közben örökítették meg, és valóban az egyetlen teljes alakot ábrázoló alkotás a szentély környékén.

Az a délelőtt a sport jegyében telt. Mert, ha már ott jártam, gondoltam megnézem az 1992-es olimpia stadionját, ahová legálisan is be lehetett jutni. Ahogy ott álltam, az jutott eszembe, Spanyolországban is évtizedekig volt diktatúra, sokáig nem voltak tagjai az uniónak, nem volt egy sikertörténet mindaz, ami ott történt. De mégis bele mertek vágni előbb egy foci világbajnokságba (1982), aztán meg egy olimpiába (Barcelona, 1992) és egy világkiállításba (Sevilla, 1992), amik talán nemcsak az önbecsülésüknek tett jót, hanem az infrastruktúrájuknak is.

Persze könnyű azoknak az országoknak, akik képesek tengeri kikötőket működtetni. Mert felülről nézve az maga a csoda, az emberi hangyaboly.

A barcelonai vár falai alól pazar kilátás nyílik a kikötőre, nagyjából olyan, mintha egy hatalmas terepasztal fölött állnánk. Ahol valami elképesztő szervezettséggel rakodják ki a kamionnyi konténereket, amik pillanatok alatt kerülnek hajóból kamionra vagy vasúti kocsikra, miközben komótosan megy az ömlesztett áruk vagy éppen a kőolaj pakolása. Végeláthatatlan, mégis rendezett terület, aminek bámulásától nehezen tudtam szabadulni.

A szinte mindent elárasztó graffitiktól pedig nem is lehetett. Ott vannak szinte minden épületen. És szerencsére nemcsak olyan öncélú névjegyek, mint idehaza, hanem kreatív vagy egyenesen művészi alkotásoknak beillőek is. Ezek láttán pedig akár azt is el tudom fogadni, hogy a graffitizés egyfajta utcai művészet is lehet, amihez persze nem elég a festékes doboz, az agyban is kell lenni némi gondolatnak. Esküszöm, megengedőbb lennék a szolnoki graffitikkel is, ha készítőik fejében valamivel több dolog lötyögne, mint egy üres festékesdobozban. De hát nem ez az egyetlen különbség a katalánok és közöttünk.

 
hirdetésApache WebSevice - Weboldal készítés, webdizájn, tarhely szolgáltatás

Album

Szilveszteri üdvözlet
A nehezen kisilabizálható bélyegző alapján egyértelműnek tűnik, hogy Pista 1917 Szilveszterének éjszakáján nemcsak megírta, de postára is adta ezt a képeslapot Szolnokon, ami a következő év első napjaiban megérkezett a Baranya megyei Liptódra.

Az Album további képei
 
hirdetés

AKB

Hazamentek a legények
A Szolnoki vár projekthez kapcsolódóan optikai tuningon esett át a Nyári Lőrinc híd. Talán ennek részeként takarították ki a néhai bölcsőde és Szabadság téri kereszteződés közötti dzsumbujt, aminek vagy két hónapja áldozatául esett egy EuroVelo tábla is. Nem is hiányzik azóta se senkinek. Lehet, hogy eredetileg is felesleges volt? Vagy csak gazdája nincs? A munkát elvégző legényeket meg már nem érdekli, hisz rég hazamentek.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Melósok emlékére
A Tiszaliget bejáratánál álló Olajbányászok című, idén 30 éves alkotás 2008-ban került a mai helyére a Baross utcából. Alkotója az a haláláig a Művésztelepen élő Szabó László, akinek valószínűleg a legtöbb köztéri szobra látható ma Szolnokon.

A Szoborpark további képei