Budapesti időutazás térképen

A mai napig imádom azokat a szép kivitelű, úgynevezett távlati térképeket, amelyek nemcsak az utcahálózatot mutatják, de egy-egy város épületeit és tereit is aprólékos grafikával megrajzolva tárják elénk. Kuti Zoltán Budapesti időutazás című könyve alapján jöttem rá, hogy vonzalmam minden bizonnyal Kass Jánosnak és Mácsai Istvánnak köszönhető. A két grafikusművész párizsi minta alapján először 1963-ban készített távlati grafikus térképet a fővárosról, hogy aztán 1972-ben és 1987-ben is megjelenjen az a kék-fekete térkép, amit ha máshonnan nem, hát a Budapest Filmstúdió filmjeinek elejéről szinte mindenkinek ismernie kellene. Nekem biztos, hogy volt ilyen térképen, valószínűleg az 1972-es verzió, amit órákig tudtam nézegetni, és segítségével képzeletben a távoli főváros utcáit róni. Nem titkolom, amióta Kuti Zoltán könyvét végigolvastam, mindenütt ezt a térképet keresem. Pedig Kuti Zoltán könyve nem elsősorban erről a bizonyos térképről szól, bár tegyük hozzá, hogy ennél méltóbb főhajtást, tisztelgést művészek nem múzeumba került munkái előtt még nem láttam.

Kuti Zoltán tavaly évvégén gyönyörű nyomdai kivitelben megjelent könyve gyerekkorom - a hatvanas-hetvenes évek szülötteinek gyerekkoráról - szól. Sorvezetőnek használva a Kass-Mácsai térképeket. Pontosabban hetvenhárom (!) részletéről korabeli fotók és újságcikkek alapján mesélve. Például a Déli pályaudvar kialakulásáról és fejlődéséről, a Vörösmarty téri "Elizélt palotáról", a Lánchíddal szembeni "Spenót házról", a Royal szállóról és a Vörös Csillag moziról, a Népstadionról, a Vidámparkról és hosszan sorolhatnám. Nem egy olyan helyszínről és épületről, amelyeknek ma már híre sem maradt. Sok esetben: sajnos. Kuti Zoltán könyve fájdalmasan rávilágít arra is, hogy "építésznek építész a farkasa", azaz egy újabb, nem feltétlenül szebb és jobb ház miatt is sok értéket sikerült már elpusztítani. Meg persze azt is kiválóan megmutatja, hogy egy város soha sem állandó, hanem egy napról napra fejlődő, szinte élő szövet, ami folyamatosan változik, legfeljebb nyomokat hátrahagyva - mint amilyen a Vizafogó pályaudvar épülete -, vagy úgy eltűnve - mint a néhai Úttörő áruház a Kossuth Lajos utcában -, hogy csak a Kuti Zoltánhoz hasonlóknak köszönhetően lesz róluk bármilyen emlékünk.

Szűk két nap alatt újra bejárhattam gyerekkorom Budapestét, sőt olyan helyekre is elvitt Kass János, Mácsai István grafikus és Kuti Zoltán szerkesztő, ahová még nem juthattam el. És olyan dolgokat tudhattam meg, amelyektől leesett az állam. Mert én nem tudtam eddig, hogy milyen kapcsolat van az ország első gyalogos aluljárója és Szolnok között. A fővárosi kiskörút és a Rákóczi út kereszteződésében lévő Astoria aluljárót 1963-ban építették, de a már akkor is hatalmas forgalom miatt csak úgy lehetett a munkagödröt megnyitni, hogy hidat "telepítettek" fölé. Ez a híd pedig Szolnokról, pontosabban a Tisza fölül érkezett Budapestre, merthogy az 1946-ban ideiglenesnek szánt belvárosi hidunkat 1962-ben szedték szét, és egy darabja jól jött a pestieknek. És van még egy gyanúm. Lehet, hogy a Kossuth utcai Népbankunk tetején egykor álló Hermész-szobor mégsem pusztult el? Lehet, hogy össze kellene vetnünk a Váci utcai egykori Fontana előtt álló szoborral?

Arról nem is beszélve, hogy milyen jó lenne Szolnokot is hasonló módon látni. Akár most, akár évtizedekkel ezelőtt. Persze nekünk nincs ilyen alaptérképünk, de ettől még lehetne mesélni az első szolnoki telefonfülkéről, az egykori párt- és tanácsi vezetők autóiról, a dollárboltok helyéről, vagyis mindarról, amikről Kuti Zoltán is mesél, amolyan budapesti kiegészítésként. Vagy bemutathatnánk a szolnoki gyárépületeket, az eltűnt vasútállomásokat, feleslegesen elbontott épületeket. Kuti Zoltán eszméletlen jó példát mutatott fel. Oly annyira, hogy a magam részéről a tavalyi "év könyvének" aposztrófálom a munkáját.