Mulatókert és nyári étterem

2012. szeptember 25.

Tudom, hogy alig egy hónapja esett már itt néhány szó az egykori szolnoki vasútállomáson működő étteremről, de olykor felbukkannak képeslapok, amelyek felülírnak minden szerkesztői szándékot. Főleg, ha ilyen szép szó bukkan fel, mint a "mulatókert".

Nézzék meg ezt az egy képeslapon közzétett két, nagyjából 1900 környékén készült fotót! Olvassák el a hozzájuk tartozó feliratokat, és zokogjanak! Sirassák azt a hihetetlen múltat, amit Szigeti Henrik udvari fényképész örökített meg Szolnokon, és bár - mint a lapon olvasható felirat figyelmeztet - "Utánzás tilos", terjesszék! Hátha tényleg ismétli a történelem önmagát, és fogunk még valamikor mulatni és nyári délutánokat tölteni a szolnoki vasútállomáson működő nagyszerű étteremben.

A bal oldali képen Müller és Weszther vasúti nyári étterme látható, pontosabban a vasútállomáson egykor található étterem terasza. Vendégek éppen nincsenek a képen, ám ettől függetlenül is érezhetünk valamit a korabeli hangulatból. A jobb oldalon, az ablakok előtt a söntés, a sörcsap, ami mögött ingujjra vetkőzve, mint egy harcba induló katona feszít a csapos. Mellette, az oszlopoknál és a távolban négy elegáns - talán szmokingot viselő, de mindenesetre zakót és nyakkendőt is hordó - pincér, akik szerintem fejből sorolták a napi választékot, ajánlottak és lebeszéltek, sőt sokakat ismerősként köszöntöttek. A csípőre tett kézzel álló úr pedig a főpincér lehetett, akinél a kedves vendégek fizethettek. A féltető alatt majolika kövezet, az asztalok fölött platánfa árnyéka.

Az ember szíve belesajdul, hogy valaha ilyen fehérabroszos, főpincéres étterem is működhetett a szolnoki vasútállomáson.

Persze, mondhatják sokan, hiszen volt fizetőképes kereslet. Amire azt kell felelnem, hogy valóban.

Nézzenek csak a másik - a képeslapon jobb oldali - képre! Ez ugyancsak Müller és Weszther urak vendéglátóipari-egységét ábrázolja, a csodálatos nevű vasúti mulatókertet. Nem lehetett véletlen a név, hiszen a kép bal felső sarkában cigánybandát vélek felfedezni. A kert pedig dugig tele. Egyetlen üres asztalt sem látunk. A hölgyek elegánsak - nézzék a kalapkölteményeiket -, az urak általában zakóban és kalapban. Mert akkoriban sem számíthatott mindennaposnak a vendéglőbe járás, még a vasúti mulató kert felkeresése sem, így megadták a módját. Igaz, bő száz esztendeje nem a tévé, a net, a mobil és a bevásárlóközpontok jelentették a hétvégi szórakozást, a találkozás és beszélgetés lehetőségét.

Tudom, jelen pillanatban a szolnoki állomásra hasonló éttermet és mulató kertet vizionálni legalább annyira reális vágy, mint bízni az időgép feltalálásában, amivel első utam e képek születésének idejére repítene, hogy a két hely konyháját is kipróbálhassam.