[vendegoldal]

Átírni a Mamát?

2022. január 21.

Arányérzék és lépték címmel január végéig látható a Tisza moziban a megyei építészkamara és az építész egylet kiállítása az úgynevezett Településkép Arculati Kézikönyvekről. A helyi építészet követendő példáit népszerűsítő tárlatot megnyitóján elhangzott gondolatok.

József Attila mindenki által ismert, 88 évvel ezelőtt írt a Mama című versébe szabad-e beleírnunk? A "Nyikorgó kosárral ölében/ment a padlásra, ment serényen" sorok helyett szavalhatjuk-e azt például, hogy "rozoga szatyorral kezében/húzott a tetőre, húzott szegényem"? A válasz eléggé egyértelműnek tűnik, vagy legfeljebb néhányan tudunk megengedőek lenni, hozzátéve, hogy "csak bizonyos körülmények között". Mert ha jobban belegondolunk, tudjuk, hogy Lackfi vagy Varró Dani zseniálisan tud babrálni régi, közkinccsé vált sorokkal, ugyanakkor felháborodunk és röhögünk, amikor egy ügyetlen celeb Zöldhajú lánnyá változtatja az immár 53 éves Gyöngyhajú lányt.

Ki a fene ez az ember? - tehetik fel magukban a kérdést engem hallgatva. Aztán lehet, közelebb hajolnak a mellettük állóhoz, és a maszkon át is a fülébe próbálják suttogni, hogy mi köze egy elsősorban építészeti kiállítás megnyitójához az irodalomnak, és főleg a könnyűzenének.

Bajnai Zsolt vagyok, immár 12. éve írom hobbiból a blogSzolnokot, amin bármiféle építészi végzettség vagy tanulmányok nélkül rendszeresen ostorozom, kritizálom, egyesek szemében talán bántom szeretett Szolnokom építőit, építészetét, beruházásait, épületeit, még meglévő épített örökségét. Meg is lepett, amikor Makai István engem kért fel az "Arányérzék és lépték" című, a Településképi arculati kézikönyveket népszerűsítő kiállítás megnyitására. Elsőre azt gondoltam, ez egy jó kis provokáció, hiszen az oroszlánok elé leszek vetve. Most viszont már úgy vagyok vele, hogy inkább egyfajta üzenet arról, igenis beszélnünk, beszélgetnünk, vitatkoznunk, amatőröknek szakemberekkel diskurálva kölcsönösem fejlődnünk kell, pont úgy, ahogy ezeknek a Településképi arculati kézikönyveknek is működniük kell vagy kellene.

A könnyűzenét meg amiatt keverem bele ebbe a mai megnyitóba, mert azt gondolom, mindössze két olyan művészeti ág van, amellyel minden mai ember, akarva, akaratlanul találkozik: az építészet és a könnyűzene. És ez utóbbiról civil, pénzkereső munkáim alapján pontosan tudom, hogy alapvetően nem értünk hozzá, a nagy többségnek minimális ismeretei sincsenek róla, így csupán az érzelmei, a divat alapján tud egy-egy könnyűzenei alkotásról beszélgetni, ami nagyjából ki is merül abban, hogy egy dal jó vagy rossz. Tévedek, ha azt gondolom, hogy az építőművészetről is nagyjából ugyanígy tudnak beszélgetni az azzal találkozó tömegek? Tetszik, nem tetszik, elvagyok vele, kibírom, nem zavar, idegesít. De miként összhangzattanról úgy arányokról sem folyik a szakmákon kívüliek, a csupán használók között eszmecsere?

Bár művészetről, ízlésről, esztétikai kérdésekről nem vitatkozunk, hiszen semmit sem láthatunk pontosan ugyanúgy, vannak dolgok, alapok, amiket mégiscsak lehet tanítani a művészetről. Igaz, általában nem az iskolapadokban, hanem mint egykoron, egy-egy szakmát magas szinten művelő mesterek által a hétköznapokban. Modern emberként pedig egy életen át tanulva. És bár a mestereket soha nem fogjuk tudásban utolérni, mégis értő fülűvé vagy értő szeművé válhatunk, ami elősegítheti, hogy az értékesebb, a valóban szebb legyen a maradandó.

Engedjék meg, hogy a Településképii arculati kézikönyveket a magyar építészet olyan mestereinek tekintsem, amiben sok mester és művész tudása és kreativitása adódott össze. Amelyekből így érdemes lenne minden településen hosszan beszélgetni, aztán meg belőlük tanulni. Mert így talán esélyünk lenne arra, hogy az építészet Mama című verseit ne lehessen egyszerűen átfirkantani, magyarul szecessziós épületbe pláza stílust beerőltetni, vagy a Gyöngyhajúból azért zöldhajút csinálni, mert a pénz, a hatalom mindent felülírhat, azaz helytörténeti értékkel bíró polgárház helyére szürke-fehér homlokzatú, kutyaól ablakos társasházat építeni. Hiszen, ha ezeket a Településképi arculati kézikönyveket a vevők, a megrendelők, a beruházók kellő értelemmel forgatják, akkor talán rádöbbennek, hogy a pénz, a haszon, a kapcsolatok, a kivagyiság nem írhat felül mindent. És talán van valami elszámolni valója mindenkinek a jövővel, a következő generációkkal szemben is.

Persze pontosan tudom, hogy a Településképi arculati kézikönyvek, miközben nem jogszabályok vagy törvények, mégis pontosan ugyanannyit érnek. Mármint annyit, amennyit betartanak, elfogadnak, a hétköznapokba átemelnek belőlük. Nem elsősorban a végfelhasználók, az épített örökségben élő nem hozzáértő tömegek, hanem a szakmabeliek, a jogosan vagy jogtalanul mesternek, művésznek, esetleg megfagyott muzsikusnak tituláltak. Mert lehet, hogy nem kötelező a benne foglaltaknak vagy az általuk ajánlottaknak eleget tenni, meg ismerjük a "szükség törvénybont", a "csak az a szabálytalan, amit a rendőr vagy a NAV is lát" felmentéseket, a lelkiismeret, a szakmai lelkiismeret sok javaslatból valódi törvényt kreálhat. Sokkal erősebbet, mint amiket parlamentekben meg városházákon hoznak. Olyanokat, amelyek nem a politikusokon, hanem egy szakma művelőin múlnak. Mert ne áltassuk magunkat: a szabályokat, olykor a saját szabályainkat nem a politikusok miatt nem tartjuk be!

"Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam." Nem változtattam meg, nem radíroztam ki, nem vettem a nevemre, csak kiragadtam egy sort egy általam tökéletesnek, követendőnek vélt gondolatokból, mert szükségem volt rá, használni akartam. Az érzelmeimet kifejezni az Arányérzék és lépték című kiállítás kapcsán magam és a mai építészet kapcsolatának felvillantására. Volt mihez nyúlnom. A lakóhelyük épített környezetéért aggódóknak, az azt lelkiismeretesen használni akaróknak is volna mihez nyúlni. És, ha sokan tennék, mert követendő gondolatsornak tartják a Településképi arculati kézikönyveket, akkor azokból slágerek, vagy slágerek néhány sorai lennének, például így: "Hófehér gyöngyök vezessenek/Mint jó vándort fehér kövek".

(Elhangzott a Tisza moziban 2022. január 18-án, a képek csak illusztrációk a blogSzolnok archívumából.)

 
hirdetésApache WebSevice - Weboldal készítés, webdizájn, tarhely szolgáltatás

Album

Három templom a park felől
Az ehhez a szolnoki laphoz használt fotó 1914 és 1937 között bármikor készülhetett volna, ám nekem van egy olyan érzésem, hogy 1934-es vagy legfeljebb 1935-ös a felvétel. Amit, bár a református templom felirattal láttak el, gyönyörűen mutatja mindhárom nagy templomunkat, amelyek akkoriban a szolnokiak toleranciáját és a békés együttélést hirdették.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Csálé képek

AKB

De miért pont ott?
Értem én, hogy rollerezni jó, környezettudatos és valakinek hasznos is. De amikor már nem jó, nem környezettudatos és az eszköz gazdájának sem hasznos, akkor a rollerek többsége miért az út közepén végzi? Mintha minden második szolnoki rollerező menet közben, az út közepén gondolná meg magát, és hagyja magára zöld eszközét, mint gazdátlan eb az ürülékét. Én meg kerülgethetem. Vagy hódolhatok a lassan alakuló új szenvedélyemnek: az útban lévő rollerek útból elpakolásának. De ebben nekem mi a jó?

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Verseghy Ferenc mellszobra
A Verseghy parkban 81 éve felállított Verseghy Ferenc szobor legalább két elsőséget is magáénak tudhat, amelyek azonban két érdekes kérdést is felvetnek. Mindezek mellett nyugodtan kijelenthetjük, hogy Borbereki Kovács Zoltán bronzszobrát egyedülállónak, szolnoki különlegességnek is tekinthetjük.

A Szoborpark további képei