Veszélyben a közösségi kultúra

Mai ismereteink alapján teljes mértékben elfogadható, hogy a koronavírus terjedésének megállítása érdekében egyre több helyen korlátozzák a tömegrendezvények, de lassan mindenféle közösségi program megtartását. Az Olaszországból érkező beszámolókból kitűnik, hogy a megelőzés egyik eszközének gondolják, ha az emberek minimalizálják a közöttük lévő testi kontaktusok számát és lehetőségét, sőt, ha csak tehetik, igyekezzenek egy-két méteres távolságra lenni egymástól. Mindezek az intézkedések elsősorban a szórakoztató rendezvényeket, a kulturális- és sporteseményeket érinthetik, amelyeken a nagyszámú közönség általában egymáshoz viszonylag közel, olykor összezsúfolódva, de legfeljebb pártíz centire helyezkedik el. És itt most ne csak a többtízezres szabadtéri koncertekre, világversenyekre gondoljunk, hanem a párszáz fős klubkoncertekre, színházi előadásokra vagy még kisebb vetítésekre! Azaz, a józanész diktálta korlátozások a közösségi és kulturális eseményeket és ezek létrehozóit, szolgáltatóit is érintik.

Mindezek ellenére az emberek nem fognak lemondani a szórakozásról és a kulturális termékek fogyasztásáról, csak éppen a lehetőségekhez igazodva más módon teszik majd mindezt. Fel fog értékelődni az otthoni, a magányos, a számítógépeken és okostelefonokon elérhető kultúra, a virtuális élményszerzés. A közelmúlt példája Falusi Marian (fél Pa-Dö-Dö) erdélyi koncertturnéja, aminek egyik állomását a koronavírus miatt az utolsó pillanatban lemondták. Az énekesnő azonban nem akarta cserbenhagyni rajongóit, így ugyanazon a színpadon, csak éppen zárt ajtók mögött megtartotta a koncertjét, amit a világhálón át közvetítettek. Akár örülhetnénk is, hiszen míg az élő koncertre 150-200-an váltottak volna belépőt, addig az okoseszközökkel több ezren követték az eseményt.

Csak éppen ne felejtsük el, hogy egy ilyen kulturális rendezvény csak kiadással jár, és nulla bevételt hoz. Mert nemcsak a belépőktől esnek el a szervezők, de a programhoz kapcsolódó fogyasztástól is. Aminek pedig az lesz a következménye, hogy az elmaradó programok miatt drasztikusan zuhanó bevételeik miatt előbb-utóbb le kell húzniuk a rolót. És ez tényleg nemcsak a koncerthelyeket, de a mozikat, a színházakat és mindenféle kulturális közösségi tereket érinthet. Közülük persze az állami vagy önkormányzati fenntartásúak tovább fogják bírni, hiszen éves költségvetésük és támogatásuk van, és elvegetálnak, fennmaradnak tényleges programok nélkül is. Viszont a jórészt piacról élők - ők vannak többségben -, akik általában nem a legtőkeerősebb vállalkozások, pillanatokon belül padlót foghatnak.

Ez pedig mindannyiunk vesztesége lesz. Azért, mert ezek a helyek nemcsak a szórakoztatásunkról és a kultúrához való hozzájutásunkról gondoskodnak, hanem a kultúra újratermelődéséről is. Hiszen a művészek és a fellépések létrejöttékben közreműködők többsége a piacról él. Márpedig, ha ez a piac leszűkül az otthonokból elérhető, jelentős részben még mindig ingyenes tartalmak fogyasztására, akkor nekik nem lesz bevételük, azaz más elfoglaltság után kell nézniük. A spirál vége pedig valahol ott lesz, hogy egyre kevesebb új tartalom születik, és lassan egy permanens retro, vagy véget nem érő ismétlések fogyasztói leszünk. Kis túlzással megszűnik a kultúrát éltető folyamatos megújulás, és miként a fogyasztást, az előállítást is legfeljebb az egyszemélyes, magányos produkciók jelentik majd (az irodalom akár reneszánszát is élheti).

A járvány elhúzódásával mindaddig exponenciálisan növekedni fognak a nem feltétlenül csak anyagiakban mérhető károk, amíg lesz mit elvesztenünk. És brutális összegekre fog rúgni a károk helyreállításának a költsége. Már, ha lesz rá igény. Ugyanis mindaz, ami történhet - a magányos kultúrafogyasztás elterjedése -, éppen azt támogatja, ami ellen lényegben a világháló és az okoseszközök terjedése óta mindenki küzd. A virtuális valóságból történő kimozdulás, a kulturális javak közösségi élményként való megélése kerülhet veszélybe.

Nem tudom a megoldást. Csupán a Winston Churchill-nek tulajdonított gondolatokat tudom citálni. Miszerint, amikor a második világháború legsötétebb időszakában arra akarták rávenni, hogy Nagy-Britannia kevesebbet költsön kultúrára, akkor állítólag visszakérdezett, hogy "jó, de akkor minek háborúzunk".