[Naplóm]

Vajon mi nem tetszik?

2022. október 11.

Elképzelem, ahogy 1956 októberében a rendszerrel elégedett vagy abból élő ötvenes, nagyon okos férfiak értetlenkedve nézik a lázongó fiatalokat, és nem értik, mi a bajuk az elvtársak által fenntartott, legtökéletesebb rendszerrel. Idén már másodjára érzem, hogy október 23-a (is) elveszett.

Őszintén nem tehet fel egy ötvenes éveiben járó, önmagát értelmiséginek gondoló ember olyan kérdést, hogy mi nem tetszik a mai gimnazistáknak, amiért úgy érzik, tüntetniük kell. Mert, ha őszintén kérdezi, akkor azonnal leleplezi magát, hogy nem értelmiségi, és fényév távolság választja el a gondolkodók felelősségétől. Csak meghunyászkodó állami alkalmazottként kérdezhet ilyet, eljátszva, hogy nem érti: a gimnazisták legfeljebb csak fiatalok, de nem hülyék, nem vakok, ráadásul képesek a saját jólétüktől elvonatkoztatni, és mondjuk, mások nyomorára gondolva elégedetlenkedni. Magyarul példát tudnak mutatni az önmagukat értelmiséginek beállító, a rendszerkritikától ódzkodó, a rendszerváltás előtt és környékén állítólag lázadó, mindent és mindig "jól" tudó embereknek. Például abból, hogy nemcsak az "én", nemcsak az önzés létezik. Lehet másokért is kiállni.

Az megvan, hogy a taknyos Petőfiék a fennálló rendszerre, a korabeli egyház, jog, államigazgatás által legjobbnak gondolt világról mondták azt, hogy szemétdombra való? Rémlik valamelyik unalmas március 15-ei műsorból, hogy Petőfi és bandája nemcsak a Pilvax látogatóinak az életét akarta megváltoztani, de képes volt Pesten és Budán túl is gondolkodni? Az országot éppen rosszul kormányzók véleménye szerint pimasz, az "asztalra még semmit le nem rakó" taknyosok a világot akarták átformálni, és nem csak maguknak előnyös bérleményt szerezni valahol a Nemzeti Múzeum lépcsőjének közelében.

Rettegek a pillanattól, amikor a mindenkori tizenévesekre buta, neveletlen, szófogadatlan tacskóként fogok gondolni. Amikor majd azt várom el tőlük, hogy vakon, kritika nélkül fogadják el az én igazamat, azt támogassák, és ne lázongjanak. Azok pedig, akiknek éppen kényelmes szék van a seggük alá tolva, fogják be a csámcsogójukat, és örüljenek, hogy nekik most jó, és szarják le azokat, akiknek nem. Rettegek, mert a szégyen fog ráégni a képemre. És bár tudom, ez az ország könnyen felejt - hány besúgó, kollaboráns parádézik 33 évvel a rendszerváltás után is zsíros állásokban, megmondóemberként -, az én tükröm nem ilyen.

Nem biztos, hogy mindenben egyetértünk, ám azt gondolom, ez a sok jobb körülmények között élő gimnazista nagyon kemény és kellemetlen példát mutat a sunnyogóknak, a másokra váróknak, a társutasoknak. Azoknak, akik elhiszik, hogy a magyar oktatás elodázhatatlan átalakítása - itt a reform már kevés lesz - csak a gimnazisták ügye. Azoknak a szakképzésben, egyházi iskolákban, általános iskolákban dolgozóknak, akik talán sokkal sanyarúbb körülmények között dolgoznak, mint gimnáziumi kollégáik, mégsem mondják ki, hogy ez így nem mehet tovább. Nem maguk, hanem a rájuk bízott gyerekek, meg azok gyerekei miatt.

Lehet a rózsaszín (?) budapesti libsik - azért nincs idézőjel, mert remélem, hogy valaki félreértette a ma még felelős beosztásban lévő hatalmasság szavait - félrevezetéséről, "tüntikézésről" beszélni, mosolyogva, az együttműködés álarcát elővéve fenyegetőzni, de végül el kell majd számolni. A saját lelkiismerettel, ami letagadható, de mindenkinek van. Ferenc József császár, aki 19 évesen hagyta kivégezni az aradi tizenhármakat, élete végéig hálószabája falán tartotta a képüket. Kádár, aki már megbomlott elmével, harminc évvel később próbálta magyarázni a vállalhatatlant. A történelem lapjaira fel sem kerülő aktuális hatalmasságok sem ússzák ezt meg. Előbb-utóbb a fürdőszoba vagy a klozet magányában számot kell adniuk, hogy mi is volt a baj a tanáraikért, a magyar oktatásért és a jövőjükért kiálló gimisekkel.

De könyörgöm! Addig legalább ne parádézzunk bánatos arccal, hivatali pénzen vett koszorúkkal mindenféle emlékművek körül. Mert az megvan, hogy a mai gimisek két generációval ezelőtti elődjei mit műveltek Szolnokon a megyeháza mögötti "felszabadulási" emlékművel, meg a "szivarral"? Miközben voltak derék, az aktuális rendszert kiszolgáló férfiak, akik közben csak fotózgattak, hogy aztán azonosítani lehessen a háborgó gimiseket. Kár, hogy a magyar történelem szemétdombja nem nyilvános. Mert csak ebben bízhatnak az álszent értetlenkedők.

 

A rovat legfrissebb cikkei:

hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Dami a családi albumból
Akármilyen hihetetlen is, de az itt látható fotó nem 2009-ben, a néhai Damjanich uszoda bontásakor készült, hanem nagyjából hatvan évvel korábban, Szolnok második (!) uszodájának az építésekor, 1948-ban. A mai Béres sétány gesztenyefái is fiatal csemeték még. Kép egy családi albumból.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Csálé képek

AKB

Szomorú Szapáry
Nagyjából a Szapáry út közepén, a néhai Ságvári Művelődési Ház és a Népfront székház között, a Deák Ferenc terünkhöz vivő kis köz egyik oldalán áll ez a minimum 125 éves ház. Már a 19. században is ott volt a szolnoki korzón, de nem biztos, hogy még néhány év múlva is ott lesz. Építészetileg talán nem képvisel komoly értéket. Az azonban biztos, hogy az évek óta folyamatosan romló állapota miatt az utca és egyben Szolnok csúfsága is. Amit tehetetlenül kell szemlélnünk. Amíg össze nem dől?

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Magányos Gyermekek
Jövőre lesz negyven éves az a három gyerek, akik a város alapításának 900 éves jubileuma óta szemlélik a Dr. Sebestyén Gyula körút és a Városmajor - 1990-ig Vörös Csillag - út kereszteződését. A kis szobor beleolvad a környezetébe, talán fel se tűnne, ha a puha mészkő elfogyna.

A Szoborpark további képei