Kérdezem

Thrasher néprajz

2021. szeptember 09.

Épp annyira szól egy könnyűzenei stílusról és a kapcsolódó szubkultúráról az Agresszió évtizedei című kiállítás a Damjanich Múzeumban, mint néprajzos szemmel, egy korszakról és egy fiktív közösségről. Az egykori thrasherrel, a kiállítást rendező néprajzossal, Benedek Csabával beszélgettünk.

- A nyolcvanas-kilencvenes években fénykorát élő thrash metál zenét és szubkultúrát idézi a Damjanich János Múzeum új, időszaki kiállítása. Honnan az indíttatás, hogy a múzeum néprajzosaként egy ilyen tárlatot rendezzen?

- Néprajzosként is azokat a témákat szeretem, amelyeket senki sem kutat, vagy valamilyen nagyon speciális szubkultúráról szólnak. Márpedig a könnyűzene rajongói is szubkultúrákat képeznek. Fiktív közösségek, amelyeknek a tagjai sokszor nem ismerik személyesen egymást, nincsenek mindennapi kapcsolataik, alá- és fölérendeltségi viszonyaik. Ugyanakkor egyfajta ellenkultúrát is megtestesítenek. Mindez különösen igaz a Magyarországon a nyolcvanas évek elején megjelent thrash metál táborra, amely nemcsak a rajongott zene, de külsőségek, a ruházat, a lakóhely berendezése vagy éppen az ünnepek, azaz a koncertek miatt is egy ilyen fiktív közösség. Én magam is ebbe tartoztam középiskolás koromban.

- Ez mit jelent?

- Thrash metál rajongó voltam, sőt vagyok ma is. Azaz azt a fajta lendületes, dinamikus, egyszerű dalképletű, ugyanakkor agresszív éneklésű zenét szerettem és szeretem, amely a hetvenes években a hardcore punk és a heavy metal keverékéből született, és olyan előzményei vannak, mint a Black Sabath, majd olyan zenekarok jellemezték, mint az Overkill, a Metallica, a Slayer vagy a Sepultura. Tizennégy éves koromtól növesztettem a hajam. Fehér magasszárúban, csőfarmerban, zenekaros pólóban, műbőr dzsekiben és azon ujjatlan farmermellényben jártam nagyjából húszéves koromig. Ilyen zenét játszó klubokba jártam, ilyen kazettákat, lemezeket vásároltam, és a szobámat is ezeknek a zenekaroknak a plakátjai díszítették. A nyolcvanas évek végén pedig rajongói újságot, úgynevezett fanzine-t is szerkesztettem Feszültség címmel.

- Miért éppen most nyílt meg az Agresszivitás évtizedei című, az 80-as, 90-es évek underground thrash, death metal kultúrája Magyarországon alcímet viselő kiállítás a múzeum tanácstermében?

- Igazából már húsz évvel ezelőtt is szerettem volna egy ilyet csinálni, de akkor valahogy elmaradt. Aztán az elmúlt néhány évben már komolyan foglalkoztatott, csak közbejött a járvány. Tulajdonképpen annyiszor elmondtam itt a múzeumban, hogy néprajzosként szeretnék erről a szubkultúráról egy kiállítást rendezni, hogy végül beleegyeztek. És ezzel egy kicsit Forgács Péter, néhai barátom előtt is tisztelgek, akivel annak idején azt a bizonyos Feszültség című rajongói újságot szerkesztettük.

- Akkor jórészt saját gyűjteményét láthatjuk a kiállításon?

- Sajnos csak részben, mert a saját dolgaimból mindig nagyon könnyelműen adtam kölcsön. Volt például egy teljes, nyolcvanas évekbeli fanzine gyűjteményem, ami ugyanúgy valakinél elveszett, mint a rajongói újságunk egyik számának az összes anyaga. A fiatalkori gyűjteményemnek nagyjából a 95%-a ma már nincs meg. Így nagy segítség volt, hogy a nyíregyházi Jósa András Múzeumban van egy kollégám, Mohácsi Endre, aki szintén ennek a zenének a rajongója, így tőle és az ottani múzeumtól is sok mindent kaptam. De Tálas László, a Szolnok TV főszerkesztője és a műemlékes Sisa Béla is adott tárgyakat, meg persze a Damjanich Múzeum is.

- Mi volt a koncepció? Mit próbál megmutatni a kiállítás?

- Néprajzos vagyok, tehát így is közelítettem meg a témát. Mert ennek a szubkultúrának is megvannak a maga öltözködési szokásai, amelyek természetesen pólók, kabátok formájában megjelennek a kiállításon. De ugyanígy létezik a thrash rajongó speciális lakókörnyezete, hiszen a korabeli szobák vagy a falakon lévő poszterek erről szólnak. Fontos a vizuális megjelenés is, mert annak idején sokszor a borító alapján választottunk lemezeket. De említhetném a kézzel rajzolt plakátokat vagy éppen a házilag gyártott jelvényeket és pólókat is. Mindezek mellett nagyon fontos volt annak idején, hogy mivel nehezen lehetett erről a zenéről, az ezt játszó zenekarokról információkhoz jutni, rettentő nagy szerepet kapott a rajongók közötti kapcsolattartás. Tudtuk, hol lehet kazettát másolni, ha valami információhoz jutottunk, akkor azt minden ismerősnek elküldtük. Főleg, hogy akkoriban a zenekarok és a kiadók is fontosnak tartották, hogy szóba álljanak a rajongókkal, azaz válaszoljanak a leveleinkre.

- Meddig lesz látható a kiállítás és mi lehet utána a sorsa?

- Szolnokon november végéig lehet megnézni, és úgy tűnik, hogy utána Nyíregyházára kerül. De van már érdeklődés más településekről is, tehát egy darabig biztosan vándorolni fog. Én pedig néprajzos szemmel szeretnék írni róla, mert több évtized távlatából is rettentő érdekes ez a fiktív közösség, ez a zenei szubkultúra.

 

A rovat legfrissebb cikkei:

hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Épül a víztorony
A nyolcvanas évek közepén egy-egy sötétebb őszi reggelen úgy tűnt, hogy Szolnok határában UFO szállt le. Ami naponta emelkedett.

Az Album további képei
 

AKB

Táblát kellene cserélni
Minden tiszteletem és elismerésem a szolnoki rotarysoké. De! Ha már a város egyik legszebb parkjában ültetett emlékfa mellé kis táblát is helyeznek, nem lehetett volna előbb átolvasni? Vagy, ha már nagyon sietni kellett, és az eseményig nem lehetett javítani, másnap nem kerülhetett volna egy hibátlan a helyére? Vagy nem tűntek fel a hibás ékezetek, a rossz helyen lévő vessző és felesleges b betű? A Facebook posztok erre utalnak. Tiszteletem jeléül szívesen kifizetem a javított táblát, ha hajlandóak a cserére.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

49 éves Diáklány
Sokáig azt hittem, hogy Ápolónő vagy Nővérke a címe ennek a szobornak. Minden bizonnyal azért, mert felállításakor és még utána évtizedekig egy olyan iskola előtt állt, amelyik leginkább az egészségügyi képzéséről volt ismert és híres. Lehet, hogy a következő nemzedék valamilyen egyházi névvel illeti majd?

A Szoborpark további képei