Sütő utcai Provence

Március első napjaiban, nagyjából a korábbiaknál szigorúbb járványügyi intézkedések bevezetésével egyszerre - amikor az általános iskolákat is bezárták - szép csendben megnyitotta kapuit egy zagyvarékasi pék első szolnoki üzlete. Mondhatni, hogy pech, meg azt is, hogy más kiskereskedők se jártak sokkal jobban a városban. De állhatunk úgy is az esethez, hogy ez már az üzleti szerencsének egy olyanfajta megkísértése, amivel - már bocsánat -, de csak a bolondok szoktak játszani. Márpedig a bolondokat - miként a részegeket - általában szereti a Jóisten, tehát lehet, hogy a Kifli Store megnyitása nem is annyira rossz ötlet, mint első pillantásra tűnhet.

A saját termékeiben láthatóan nagyon bízó rékasi pék ráadásul azzal is lapot húzott tizenkilencre, hogy két jó nevű, tehát rajongói körrel felérő vásárlókkal bíró pékség közelében, de egy fokkal mégiscsak félreesőbb helyen nyitott üzletet. A Sütő utcában, nagyjából az egykori Sütő köz torkolatánál, amire akár azt is mondhatjuk, hogy a pékháromszög csúcsán. Ha sok, elsőre rossz helyen lévő szolnoki vendéglátóhely kapcsán nem írtam volna már le párszor, hogy nem a térképen kijelölt hely számít, hanem a minőség, akkor ebben az esetben akár köszörülhetném is a nyelvemet a helyszín választásán. De ezt már csak azért se teszem, mert ez a környék lassan megtelik a hasonszőrű, a magukban hinni tudó vállalkozókkal. Mint amilyen a közben lévő Chiovini Galéria, vagy a köz torkolatával szemben működő egyszemélyes varroda, a másik sarkon lévő bringaboltos, azaz az olyan helyek, ahol még tényleg vevők lehetünk, mert nemcsak eladnak nekünk, de beszélgetnek is velünk. Nem rossz ez a hely. Még pár hasonló vállalkozás, és akár fogalommá is válhatnak a Sütő utcai megszállottak.

Merthogy a Kifli Store létrehozója is valami megszállott, azt az aprócska üzlet berendezése is mutatja. Nem megbízott egy asztalost, hogy bútorlapokból dobjon össze valami pékségnek praktikusat, hanem mindenféle régi kredencekből, komódokból meg kecskelábú asztalokból és faládákból hozta össze a berendezést. Tényleg olyan az üzletecske belülről, amilyeneket trendi turisztikai célpontokon szoktak berendezni a hivatali életből kiábrándult kényszervállalkozók, aki szabadulni akarnak a multik világából. Vagy inkább olyan, amilyen régen egy szatócsbolt lehetett, ahol minden arról árulkodott, hogy ott még helyi termékeket, nem ipari- vagy tömegárukat is lehet kapni.

És ez illik is az elsőre nagyon rossz helyen, rettentő szerencsétlen időpontban megnyitott Kifli Store-ra. Mert az ő termékeihez képest a háromszög másik két pontján lévő pékségek kínálata valóban nagyüzemi és kommersz. Itt, bár a kemencék nem az üzlet mögött vannak, olyan termékeket kínálnak, mintha valóban helyben sütnék őket. Nem sokfélét, nem sokat, de eleget. A kakaós csigájuk - ami nálam olyan etalon vagy belépőszint, mint az éttermekben a limonádé - maga a gyerekkori emlék. Van benne anyag, íz, ropog, illatozik. A briósuk, cukorral vagy anélkül, maga a személyes történelemkönyv megsárgult lapja. És hát a croissant kinézetű, előkelő "vászonból" hajtogatott rongyoskiflijük, maga a művészet. Jaj, az a fonott kalács! És a mákos tekercs, meg a szerelmes levél, amivel még csak szemezek...

Persze, vannak még hibák. A küszöb magas, szinte ki lehet esni a boltból. A kártyás vásárlás még kicsit időrabló. A pult mögött majdnem sűrűbben van új arc, mint ahogy benyitok. De őszintén mondom: nekem annyi örömet okoz, hogy valaki ebbe így bele mert vágni, a reggeliző asztali élményekről nem is beszélve, hogy azt mondom: spongya rá, csak tartson ki. Mert nem szeretnék erre az alakuló kincsre majd úgy emlékezni, hogy a szolnoki Sütő utcában is volt pár hét Provence.