Hugo - hát, jó!

Azt gondoltam, jó darabig nemhogy új étterem nem nyílik Szolnokon, de a régiek is nagyon meg fogják szenvedni a covid utáni épphogy kilábalás időszakára rázuhant gazdasági recessziót. És most tegyük zárójelbe a lassan egy hagyományos vendéglőnél drágább, a dohányzáshoz mérhetően trendi, esetünkben a belváros "kihalását" tovább segítő, városszéli gyorséttermeket, még akkor is, ha azok megnyitását Szolnok vezetése a saját arcával reklámozza. Pedig, ha van tiszteletreméltó vendéglátóipari befektetés, és másokat is inspiráló vállalkozás ezekben az időkben Szolnokon, akkor az az Ady Endre és a Jókai utcák sarkán hosszú hónapokig készülő, és december elején megnyíló Hugo étterem. Amennyiben a szavakon túl is számítanának a város jelenlegi vezetésének a helyi vállalkozók, akkor, ha már a kézzel-lábbal evős, műkaját kedvelik, legalább annyival segítsék a Hugot, hogy az előtte lévő bokatörő és esőben tengerré váló parkolót - amúgy az egész város örömére is - gyorsan rendbe tetetik. (Tőlem utána akár pecsenyesütögetős átadót is rendezhetnek.)

De foglalkozzunk a Hugoval, aminek kivételesen jól sikerült a kampánya a közösségi felületeken! Minden bizonnyal azért (is), mert a Hugo megálmodói nem ismeretlenek sem Szolnokon, sem vendéglátós körökben, azaz sok embernek fűződik hozzájuk pozitív élménye. Márpedig a vendéglátás részben az ismerős arcokról szól. Olyan arcokról, akiket láttunk már, akikhez jó élmények kötnek, akikben éppen ezért megbízunk. Név szerint nem tudnám megmondani, hogy kik a Hugo létrehozói, de arcról igen. Egyikőjük biztos, hogy hosszú éveket töltött Szolnok egyik legjobb éttermében, és most saját vizekre evezett. Úgy tűnik, nem alkalmazott akar lenni, hanem kockáztatva a maga ura. Hát, aki ezekben az időkben ilyenbe mer belevágni, azt illik támogatni, legalább egy próbával.

Maga a helyszín korábban is vendéglőként működött. Az elmúlt hónapokban viszont teljesen átalakították, és bár "Al Pacino, az örök haver" és "Marlon Brando, az öreg Don" tekint le ránk a földszinti, nagy ablakos, világos teremben, nem mondanám, hogy tematikus a berendezés. Sőt, kicsit inkább eklektikus és kusza, de pont annyira, hogy az ember jól érezze benne magát, ne nyomassza semmi, sőt elsőre még nézelődni is legyen kedve. Ottjártunkkor a pince még nem teljesen volt kész, de a patinás boltívek alatt, az Üvegtigris 2 dedikált plakátja mellett remek rendezvényhelynek (is) ígérkezik. Ha pedig egyszer a belső udvar is megnyílik, akkor ott tavasztól őszig remekül lehet majd ücsörögni. (Ha netán, a már emlegetett parkoló környékére más vendéglők is települnének, a parkolónak egy részéből frankó teraszok lehetnének!)

Szóval a Hugo belülről teljesen rendben van. A felszolgálás még kicsit döcögős - egy pincérnek illene tudni, hogy az étlapon mi, milyen húsból készült -, de hát a legszebb gyémántot is csiszolni kell. Persze a konyhát egy látogatás után nem lehet megítélni, de adjuk meg a kezdő lökést! Nem vagyok egy bonyolult lélek, az ismeretlen helyeket szeretem valami hagyományos dologgal tesztelni. Itt a húsleves, a rántott hús és a túrógombóc adott erre alkalmat, bár komolyan elgondolkodtam a rétegzett pityókán. A kakas eszencia házi tortellinivel épp annyira volt különleges és pluszlépés a klasszikus húsleveshez képest, hogy azt lehessen mondani, a ház specialitása, mert máshol így és ilyen nincs. Aranyló, ízletes lé, benne tésztába csomagolt finom hús. Bármikor vállalható. A rántott húsnak a panírja volt különösen finom, amiről Nagy Levin idevágó gondolatai jutottak eszembe. A túrógombóc - jaj, hányféle szárad már a lelkemen - viszont pont annyira volt egyedi, mint ami elvárható egy ilyen helytől. Három diszkrét gombócka, nem túlízesített tejfölben és Nagy Levinhez méltó morzsában, no meg valami kellemes lekvárral. Ezek egyenként nem összeadódtak, hanem hatványozódtak. Kiváló! Na, jó, beismerem, hogy beleszemtelenkedtem a sült padlizsánkrémjükbe és a sütőtökkel és nudlival tálalt kacsamellbe is. És nem bántam meg. A padlizsánkrémbe volt valami fantázia, a kacsamell meg minden másra rávert. De hát választani tudni kell.

Csak egy baj volt a Hugoban. Hogy hétköznap délben csak mi ketten ültünk ott. Tudom, szakadt az eső, tudom, új még a hely, és tudom, nem mindenki teheti meg, hogy délben ilyen elhajlásra vállalkozzon. De az első látogatás után, ha lehetne egyetlen kívánságom Szolnok új éttermét illetően, mégis az lenne, hogy soha többé nem kelljen ott kettesben üldögélnünk! Mert az étterem olyan, mint a mozi. A közönség morajlása, érzelmi hullámzása, pozitív vagy negatív kisugárzása hozzá tud tenni egy filmhez és egy ételsorhoz is. Segítsenek! Ne hagyjanak magamra! Segítsenek! Ha már a Hugo létrehozói mertek ekkorát álmodni, adjanak esélyt nekik! Megérdemlik.