[arcOk]

Őrnagy karmester a csapatjátékos

2017. december 21.

Aki járt már városi ünnepségen vagy nagyobb szolnoki rendezvényen, biztosan látta már munka közben Molnár János őrnagyot. Aki hivatalosan idén nyár óta a Légierő Zenekar Szolnok karmestere. Beszélgetésünkben Káltól Miskolcon és Egeren át követtük útját Szolnokig, ahol 23 éve él.

(Évzáró ismétlés: ez az írás 2017. október 27-én jelent meg először.)

- A családból jött a zenei indíttatás?

- A nagyapám ugyan játszott a nyugdíjas citerakörben, de egyébként nem volt zenész a családban. A szüleim egyszerű munkásemberek, akik azt akarták, hogy a két fiuknak jobb élete legyen. Először a bátyámat íratták be zeneiskolába, akit 7 évesen követtem. Nagy szó volt akkoriban, hogy Füzesabonyba hordanak bennünket zenét tanulni. Furulyával kezdtem, majd követtem a testvéremet, és a trombitára váltottam.

- Sok gyereket beíratnak zeneiskolába, mégse lesz belőlük karmester. Mikor derült ki, hogy tehetséges?

- Inkább az számított, hogy a füzesabonyi zeneiskolának volt egy kis fúvószenekara, amibe bekerülni, azzal fellépni, gyerekként mindennek a csúcsát jelentette, és engem is nagyon motivált. Remek közösség volt, rengeteget lehetett tanulni, ráadásul ötödik-hatodikos koromban kiderült, hogy tubás kellene a zenekarba, így ott találtam meg a hangszeremet. Miskolcra, a zeneművészeti szakközépiskolába már így kerültem.

- Nem is akart más lenni?

- Volt B-terv. Eger, a Dobó gimnázium azzal, hogy ha a konzervatóriumba nem vesznek fel, erdész leszek. De felvettek, és remek tanáraim voltak: Nemes Ferencné, Zobay Béla. Ráadásul nemcsak tanultunk, de rengeteg fellépésünk is volt. A színpadi munka pedig megtanít olyasmire is, amit máshogy nem lehet elsajátítani. A rézfúvós kvintettünk hozta is az országos eredményeket. Ott lehettünk például Barcson, a világ egyik legjobb rézfúvós táborában.

- A könnyűzene nem érintette meg? Hisz akkor volt tinédzser Miskolcon, amikor az Edda indult?

- Persze, hogy vonzott a könnyűzene, főleg, hogy az ős Eddások odajártak a konziba. Zselecz Zsöci Lászlót, Hirleman Bercit, Makovics Dénest mind ismertem, koncertekre is jártam, de ennél több kockázatos lett volna, mert akkoriban a zeneművészeti szakközépben nem nézték túl jó szemmel a rockzenét.

- Hogy jött a képbe a hadsereg?

- A zeneművészeti szakközépiskola egy zárt világ, szigorú napirenddel. Jártunk ugyan rendes órákra is, de a zene, a próbák, a fellépések körül forgott az életünk. Így egyértelmű volt, hogy az ottani Zeneművészeti Főiskolára megyek. Harmadévtől, félállásban már taníthattam is. Viszont abban az évben nem lett meg a testnevelés aláírásom, mert nem vettük komolyan, nem jártunk az órákra, úgyhogy félévismétlésre vágtak. Hát, nem volt könnyű apámmal közölni. Kijelentette: olyan nincs, hogy egy évig nem csinálok semmit, inkább tudjam le a sorkatonaságot. Így vonultam be az egri helyőrség zenekarába, ahol újra egy olyan társaságba kerültem, ahol nemcsak szakmailag lehetett fejlődni, de minden pillanatát élveztem, élmény volt. Folyamatosan kapacitáltak, hogy maradjak, így végül a főiskolát már továbbszolgáló katonazenészként fejeztem be.

- Nem jelentette ez bizonyos értelemben a korábbi álmok feladását?

- Nem. A jó társaság mellett más is szólt amellett, hogy maradjak a seregben. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy az ország nem túl sok szimfonikus zenekarába bekerülni szinte esélytelen, hisz kihalásos alapon szabadultak fel státuszok. Így elmehettem volna tanítani, amit nagyon szerettem, csak éppen nem vonzott, hogy két-három faluba kijárva jön össze az egész állás. A konziban eldőlt, hogy a zene nálam életre szóló szerelem. Az egri katonazenekar pedig mindent megadott: állandó fellépések, koncertek, ráadásul évente 2-3 rádiófelvétel is készült velünk. Szakmailag nem lehetett többet kívánni. Ráadásul a helyőrségi zenekar mellett játszottam az egri szimfonikusokkal, benne voltam az ottani színház zenekarában, mindemellett pedig éltük a fiatal művészek kissé bohém, éjszakákba nyúló életét.

- Hogyan került Szolnokra?

- Nagyon szerettem az egri zenekart, de éreztem, hogy több van bennem, minthogy csak hangszeren játsszak. A karnagyom is bíztatott. Így, amikor Szolnokon meghirdették Fejes István mellett a karmester-helyettesi tiszti állást, megpályáztam. Engem választottak, úgyhogy 1994-ben egy kétéves, meg egy egyhetes gyerekkel költöztünk Szolnokra.

- A kívülállónak kicsit fura a helyettes karmesteri cím. Ha a karmester nem ér rá, ő ugrik be vezényelni?

- Az csak a feladat kisebbik része, ráadásul az ilyesmit mindig előre egyeztetik. A helyettes karnagy vezethet próbákat, ellát egy csomó feladatot a zenekar körül, és még játszik is a saját hangszerén. Esetemben ez egy újabb tanulás volt. Mert, bár karmesteri diplomám is van, azért az akkori zenekarhoz képest nagyon fiatal voltam. Rengeteg lehetőséget kaptam Fejes Istvántól. Előbb csak kisebb darabokat taníthattam be, aztán egyre komolyabb feladatok jöttek. Közben pedig tubáztam: négyszer is játszhattam szólót a Magyar Rádióban, egyszer pedig egy ősbemutatóm is volt. Felemelő érzés volt eljátszani Rossini Figaro kavatínáját 3000 olasz előtt Firenzében. Erre az időszakra se tudok mást mondani, minthogy jó csapatban, tényleg jó feladatokat kaptam.

- Mégis belevágott egy különös kalandba.

- Arra nem lehetett nemet mondani. Hosszú idő után újra elindulhatott a katonazenész-képzés a szentendrei tiszthelyettes iskolán. Dohos László ezredes kért fel a képzés elindítására, ami nem volt könnyű. Rengeteg vita volt az akkori oktatási illetve a honvédelmi tárca illetékes osztályai között, és nálunk is fokozatosan tolódott a képzés katonai irányba. Végül be kellett látni, hogy jobban járnak a katonazenekarok, ha civilben tanult zenészeket szerződtetnek. Tulajdonképpen nem sikerült megcsinálni mindazt, amit elképzeltünk.

- Megbánta, hogy elvállalta?

- Dehogy. Tanulságos volt. Kihívásnak ígérkezett a semmiből létrehozni valami addig nem létezőt. Aztán persze kiderült, hogy túl sok a nehézség és a buktató, nem tudjuk megvalósítani az elképzeléseinket. Elfogadtam. Csak azt bántam, hogy a sok adminisztráció miatt közben kevesebbet játszhattam, és kicsit visszaestem szakmailag. Pedig, ha csak tehettem, beültem a hallgatók közé zenélni.

- Egyértelmű volt, hogy visszatér Szolnokra?

- Szolnokon maradtunk, csak én ingáztam Szentendrére. Szerencsém volt, hogy pont akkor vonult nyugállományba Fejes István őrnagy úr, és Válóczi Gyula mellé visszajöhettem karmester-helyettesnek. Ez 2005-ben volt, és bár már 2016-ban átvettem a zenekart, hivatalosan idén július 1-től vagyok a Szolnok Légierő Zenekar vezetője.

- Az idei katonazenekari fesztiválon hangzott el, hogy a zenekar tagjai több hetet töltöttek a déli határon. Kicsit meglepődtem. Akkor most Önök zenészek vagy katonák?

- A zenekar munkáltatója a MH 86. Szolnok Helikopter Bázis. Alapvetően zenészek vagyunk, de legalább annyira katonák is. Van általános kiképzés, időről időre lövészet, erőnléti felmérés. Ha pedig baj van, és létszám gondokkal küzd a sereg, akkor ránk is lehet számítani. Amikor kiderült, hogy egyre több katonát vezényelnek a határhoz, leültünk a zenekarral és megbeszéltük: első a haza védelme, és különben sincs értelme, hogy hol ez, hol az hiányozzon a próbákról. Mi mindig kötelékben mozgunk. Együtt mentünk a határra is. Senkinek nem tűnt fel, hogy mi nemcsak katonák, de zenészek is vagyunk.

- Mekkora ez a csapat?

- Huszonhét fős. Rajtam kívül áll a helyettesemből, huszonnégy zenész altisztből, és egy írnokból, aki a munkánkat segíti. Ebben benne van a hat szólamvezető, de a saját kottatárosunk, sőt az ellátó tiszthelyettesünk is, aki a ruházatról és az étkezésről gondoskodik.

- Azt gondolom, hogy ez egy szuper munkahely, hisz mindenki azt csinálja, amit szeret, talán még a hobbija is. Van azért árnyoldala?

- Nehezen tervezhető hivatás. Egy évben átlagosan 180 fellépésünk van, amiből mondjuk, 50-55 a temetés. Mivel nem minden megyeszékhelyen működik katonazenekar, viszont minden elhunyt bajtársunknak jár az utolsó tiszteletadás, Nógrádba és Hevesbe is eljárunk. Sőt, a nyári szabadságolások idején a debreceni és a hódmezővásárhelyi zenekarokkal egyeztetünk, és olykor az ő területükön is besegítünk. A többi fellépés harmada kifejezetten katonai jellegű, a többi viszont olyan felkérés, ami kívülről érkezik, például egy városi ünnepség vagy egy jótékonysági koncert. Ilyen esetben először mindig velem egyeztetnek, hogy a kérés befér-e a naptárunkba, utána azonban miniszter úrtól kell kikérni bennünket. Azt mondhatom, ahová csak lehet, elmegyünk. Ez azonban azt is jelenti, hogy nem tudunk hosszú időre előre tervezni, illetve a munkaidőnk 80%-át állva töltjük, ami azért pár évtized alatt megviseli az embert.

- Ilyen tervezhetetlen beosztás mellett hogy tudnak új számokat begyakorolni? Vagy az éves nagykoncertjeikre készülni?

- Három fix pontunk van az évben, az adventi és a tavaszi koncertünk, valamint a Szolnoki Katonazenekari Fesztivál. Mivel bármikor érkezhet felkérés az adventi koncertre már szeptember óta próbálunk. Mi egy katonai egység vagyunk, reggel hétkor mindenki itt van a repülőtéren lévő körletünkben. Délelőtt általában kétszer másfél órát közösen próbálunk, majd következhet a szólamonkénti vagy az egyéni felkészülés. A zenélés jórészt a próbákról és a gyakorlásról szól. Ezért a kollégáimnak nemcsak munkaidőben, de otthon is van dolguk bőven, hogy nyugodt szívvel kiállhassunk a közönség elé.

- Hiába katonák, azért mégiscsak mások. Ez nem okoz nehézséget, mondjuk a helyőrség parancsnokánál?

- Nagy szerencsénk, hogy Dr. Koller József dandártábornok (az MH. 86. Szolnoki Helikopter Bázis parancsnoka, egyben helyőrség parancsnok - a szerk.) személyében olyan parancsnokunk van, aki kultúrapárti, ráadásul ifjúkorában zenélt. Ugyan még nem tudtuk rávenni egy kis közös muzsikálásra, de ami késik, nem múlik. Talán ezért sem véletlen, hogy kifejezetten támogatja a működésünket. Ami azért is fontos, mert Szolnok mégiscsak egy katonaváros, ahol a zenekar egyfajta hidat képez a hadsereg és a lakosság között. Az átlag szolnoki talán velünk találkozik a legtöbbet a katonák közül.

- Önöknek ki a főnöke? A helyőrségparancsnok vagy az a magas, fiatal karnagy, aki minden katonazenekari fesztiválon itt van?

- A szolgálati elöljárónk, munkáltatónk Dr. Koller tábornok úr. A szakmai pedig Csizmadia Zsolt ezredes úr, a Magyar Honvédség főkarmestere, aki az országban működő tíz katonazenekart felügyeli, vezeti azokat a megbeszéléseket, ahol például a kottatárak bővítéséről, hangszerek beszerzéséről, a fesztiválokon való jelenlétről beszélünk, vagy éppen az egyes zenekarok fejlődéséről esik szó.

- A karmester, az Ön és a szolnoki zenekar esetében parancsnok vagy művésztárs?

- Nem úgy élem meg, hogy vezető vagyok, inkább egy csapat tagja, akinek az a feladata, hogy koordinálja, tervezze, irányítsa a zenekar életét, vezényelje karmesterként, és mint a jó kotlós, szárnyai alá vegye és védelmezze csapatát. Egy csapat tagja pedig az, aki az egyéni érdekeit alárendeli a közösség érdekeinek. Mielőtt vezető lettem, játszottam a Szolnoki Szimfonikus Zenekarban is, de be kellett látnom, hogy a kettő együtt nem megy. Csak úgy lehetek ennek a csapatnak tagja és vezetője, ha 100%-ban erre koncentrálok.

- Hogy kapcsolódik ki az, akinek lényegében a munkája a hobbija? Vagy otthon teljes a csend?

- Dehogy, belépek az ajtón, és már kapcsolom be a hifit. Nálam a kertben is szól a zene. Persze olyan is van, amikor nem csak a háttérben, hanem célzottan, kikapcsolódásként hallgatok zenét. Nagyon szeretem, amikor a partitúra is a kezemben van, mert fantasztikus dolgokat lehet észrevenni. De szeretem az igényes rockzenét is.

- Több mint 23 éve Szolnokon él. Szolnoki lett?

- Mielőtt ideköltöztünk, soha sem jártam Szolnokon. Aztán szolnokiak lettünk, és nagyjából nyolc-tíz év múlva már én is azt mondtam, hogy hazajövök Szolnokra, idevalósi vagyok. Megszerettük a várost, a gyerekek itt nőttek fel, a feleségem itt dolgozik gondozónőként. Sokat kaptam Szolnoktól.

- Van még innen, a szolnoki zenekar éléről feljebb?

- Azt hiszem, a csúcson vagyok. Speciális beosztás egy katonazenekar karmesterének lenni, amit ha elégedettek velem, akár a nyugdíjig is betölthetek. Van is addig mit csinálni. Rengeteg ötletet szeretnék még megvalósítani.

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Rossz fotóból képeslap
Ez az amatőr fénykép 1972-ben készült Szolnokon az akkori Ságvári körút és Beloiannisz út kereszteződésében. Valószínű, hogy ebből az alapvetően rossz fotóból helyben készítettek képeslapot, ugyanis a hátuljára a hely megjelölésén és a címzés vonalain kívül semmi sem került.

Az Album további képei
 
hirdetés Így helyes - 2019.06.14 17:30

AKB

Elképedve
Egyszerűen nem hiszem el! Nincs mentség és magyarázat. Mostantól vagy rettegünk az ilyesmit elkövető primitívektől, vagy felvesszük a harcot, és megmutatjuk, hogy legyőzhetetlenek vagyunk. A Tisza-part be van kamerázva. Az árvíz miatt nem sokan mentek le az utóbbi napokban a partra. A betűk alapján nem kezdők pusztítottak, tehát sokan ismerhetik őket a városban. Kíváncsian várom, mire jut a rendőrség. Vagy lesz-e valakinek annyi a pucájába, hogy feldobja őket. Büntetlenül nem maradhat.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Sokszorozott lányunk
Szolnok mellett Szentendrén és Nagyatádon még áll egy ugyanilyen szobor, csurgói és ózdi "testvéreinek" viszont bizonytalan a sorsa. Miként a pontos címét, úgy születése és felállítása évét sem lehet megállapítani Kucs Béla nőalakjának. Ami mindenütt szökőkút mellett térdelt.

A Szoborpark további képei