Nekem itt dolgom volt, van

- Volt bármilyen kapcsolata Szolnokkal 2009-es idehelyezése előtt?

- Édesapám az erdélyi Szovátáról, édesanyám pedig a partiumi Érszalacsról került Gödöllőre a háború után, így sokszor átutaztunk Szolnokon, amikor rokonlátogatóba mentünk Romániába. Nem sokat láttam a városból, és nem is nagyon tudtam róla semmit. Arra azonban emlékszem, hogy fiatal papként nem szerettem volna Szolnokra kerülni, mert egyházi körökben nem volt jó híre a városnak. Persze itt is dolgoztak lelkiismeretes kollégák a rendszerváltás előtt, de valahogy mégsem erre a kinevezésre vágytunk.

- Fiatalkora nem éppen a vallási türelem és elfogadás időszaka volt Magyarországon. Hogy választotta mégis a papi hivatást?

- Nagyon vallásos, imádságos családban nőttem fel. Édesanyám nagybátyja például kápolnát épített Gödöllőn, ami lényegében az udvarunkban állt. Ott pedig az ötvenes évektől sok, nagyműveltségű pap fordult meg, akiket akkoriban üldöztek. Talán ezért is alakult úgy, hogy gyerekként pozitív papkép alakult ki bennem, ami a másik oka lehetett, hogy ezt a hivatást választottam. Említhetném Regőczi Istvánt, az "Isten vándorát", aki Vácon 240 árvát istápolt, és a Gödöllő melletti Máriabesnyőn is gyakran járt, így nálunk is sokszor megfordult.

- Fel sem merült, hogy más hivatást válasszon?

- Dehogynem. Orgonaszerelő szakmunkásnak jelentkeztem Pestre, ahová először nem akartak felvenni, mert a gödöllői tanoncokkal mindig megjárták, többségük ugyanis nem fejezte be a tanulmányait. Anyám azonban kijárta, hogy felvegyenek. De közben a papi szemináriumba is jelentkeztem. Emlékszem, nagyon vacilláltam, hogy melyik utat válasszam. Tél végén, rettenetesen rossz időben éppen vártam a buszra Máriabesnyő határában, amikor feltűnt kerékpáron a már említett Regőczi István. Talán Aszódra tartott, ahol éppen ellátta a híveket. Néztem, és belém hasított, hogy itt megy ez az ember, viharban is teszi a dolgát, én meg hezitálok. Szóval, végül velem se jártak jól az orgonaszerelő iskolában.

- A hatvanas évek végén hová jelentkezhetett, aki papnak akart tanulni?

- Vácon, ahová mi tartoztunk, már nem volt szeminárium, felszámolták. Így bár a váci püspök vett fel a Váci Egyházmegye kispapjának, Egerben kellett tanulnom, ahol el is kezdtem a tanulmányaimat, de októberben elvittek két évre katonának.

- Mit tudott kezdeni a Magyar Néphadsereg a kispapokkal?

- "Nyúl" lettem, vagyis lövész Baján, többek között Bábel Balázs jelenlegi kalocsai érsekkel, vagy a nálunk idősebb Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapáttal együtt. Emlékszem, a szinte velünk egyidős hivatásos katonák nem tudták megérteni, hogy miért választjuk a papi pályát. Hosszú beszélgetéseink voltak, nagyon izgatta őket a döntésünk. A másik, ami eszembe jut, hogy egy idő után egyre több katonatársunk jött hozzánk tanácsért, beszélgetni, elmondani a problémáit. Amolyan lelki társak, segítők voltunk. Arról nem is beszélve, hogy több felekezet leendő lelkészeit is besorozták, így olykor remek ökumenikus beszélgetéseket tartottunk.

- Mikor szentelték pappá?

- 1976. június 19-én, Vácott.

- És merre vitt az útja?

- A Váchoz közeli Rádon és Pencen lettem káplán, ahová azt hiszem, a hangom miatt kerültem. Legalábbis legelső főnököm azt mondta, azért választott, mert olyan valakire volt szüksége, aki nemcsak fiatal és vezetni tud, de a hangja is megfelelő, hogy kántor legyen. Nagyszerű négy évet töltöttem ott. Sokat lehettem fiatalok között, előkerült a gitár, a foci, amit nem mondom, hogy mindig jó szemmel néztek. Aztán Budapest 15. kerülete következett, Rákospalota, ahol hatalmas és rendkívül vegyes gyülekezetünk volt. Öten voltunk papok, és előfordult olyan hónap, amikor ötven temetést celebráltunk. És bár ez a nyolcvanas évek első fele, mindig dugig voltak a templomok, miközben remek programokat is szerveztünk. Emlékszem, talán 1983-ban hozhattam haza Rómából Zeffirelli A názáreti Jézus című filmjét, amit rengetegszer levetítettem.

- Mikor lett önálló plébános?

- Tizenegy évvel a pappá szentelésem után, 1987-ben, amikor Mogyoródra kerültem. Ahol aztán ugyancsak tizenegy éven keresztül szolgáltam, ami megint csak fantasztikus időszaka az életemnek. Bár egyedül voltam plébános, de szinte az egész község járt a templomba, szombat este egy, vasárnap négy misét tartottam. Ráadásul ott éltem át a rendszerváltást, ami nagyon sok lehetőséget teremtett. Az országban az első között alapítottam cserkészcsapatot, szerveztem újjá a Katolikus Asszonyok és Leányok Szövetségét (KALÁSZ mozgalom), illetve letelepítettem a Szalézi nővéreket, akik új, katolikus óvodát létesítettek. Hihetetlenül jól éreztem ott is magam.

- Miért válik meg egy plébános a gyülekezetétől, ahol sokszor szinte családtagnak számít?

- A püspököm úgy döntött, hogy Vác egyik városrészébe helyez, amit nehezen dolgoztak fel a mogyoródiak. Ötször is küldöttséget menesztettek Vácra, hogy elérjék a püspöknél a döntés megváltoztatását, aki azzal győzte meg őket, hogy ki akar tüntetni az új feladattal. Ez igaz is volt, újabb fantasztikus tizenegy évet kaptam Vác modern, nagyon vegyes lakosságú városrészében. Szép, sok mindennel foglalkozó közösséget építettünk, sőt, már egy új templomon gondolkodtunk, amikor Beer Miklós jelezte, hogy Szolnokra szeretne helyezni.

- Miért pont Szolnokra?

- Akkor még nem értettem, de utólag már tudom: nekem itt dolgom volt. Idekerülésemkor indult Sándor István szalézi szerzetes boldoggá avatási eljárása. Említettem, hogy Mogyoródon én telepítettem le a szalézi nővéreket. Az viszont nekem is csak később lett világos, hogy amikor Rákospalotán dolgoztam, volt egy paptársam, aki mindig elvitt a 301-es parcellához, ami akkoriban rettenetes szemétdomb volt, hogy ott, együtt imádkozzunk Sándor Istvánért, akit ő ismert. Szóval, szép lassan összeállt bennem a kép, hogy számtalan előzménye volt a Szolnokra kerülésemnek. Felemelő érzés volt Sándor István boldoggá avatási eljárásban részt venni, annak minden állomásán ott lenni. Vagy a már rendezett 301-es parcellában tartott újratemetési szertartást megrendülten átélni.

- Ha külső szemlélőként számba vesszük az elmúlt 11 évét, az eddigi szolnoki időszaka is rendkívül mozgalmas volt. Vegyük például az iskolát!

- Azt még az elődöm kezdte el szervezni, de 2009-ben hirtelen rám várt a feladat, hogy elindítsam a szolnoki, katolikus iskolát. Két tanítóval és egy osztállyal kezdtük a cserkészházban. A következő évben lett még egy, majd a rákövetkezőben újabb kettő osztályunk. Akkor meg kiderült, hogy a Tiszaparti Gimnázium a bezárás szélén áll. Emlékszem, kétségbeesve jött át hozzám az igazgatónő és egy tanár, akit nem sokkal előtte kereszteltem meg, és elmondták, mi a helyzet. Én pedig csak azt tudtam válaszolni, hogy ha Szolnokra érkezik egy hajó a Tiszán, akkor arra vagy felszállunk, vagy elengedjük. Felszálltunk, belevágtunk, és a négy osztályból hirtelen lett egy jelentős általános- és középiskolánk. Közel nyolcszáz diákunk és legalább nyolcvan dolgozónk van. Nem is beszélve az óvodánkról, ahol már hat csoport működik.

- Eddigi szolnoki munkáját is számtalan kitüntetéssel ismerték el, de úgy tűnik, még mindig van dolga. Beszélhetünk a templomok felújításáról?

- A Vártemplom már elkészült, a Belvárosi Nagytemplomban viszont most zajlanak a legnagyobb munkák, így adventig nem is használhatjuk. Összességében másfél milliárd forintot költhet a Váci Egyházmegye a két, szolnoki templomra, illetve a rendház felújítására. A nagytemplomhoz 1909-ben nyúltak utoljára komolyabban, azóta csak kisebb javítgatások zajlottak, úgyhogy van mit csinálni. Megújul a tető, a belső világítás, a padozat, a padsorok, az oltárok, és persze végre kívülről is szép lesz az épületegyüttes.

- Ez mennyi plusz feladatot ró Önre?

- Tulajdonképpen a Váci Egyházmegyének kiváló csapata van az ilyen kivitelezésekre, így nem nekem kell a kivitelezőkkel vitatkoznom. De azért persze van mit szervezni, megoldani, hiszen közben számtalan programunk van, zajlik az élet.

- Esperesként nemcsak Szolnok szinte valamennyi katolikus temploma tartozik Önhöz, de Tiszaföldvárig több kisebb település plébániája is. Mindezek mellett van értelme az Ön esetében szabadidőről beszélni?

- Az mi? Alszom hat órát, aztán a hét minden napján végzem a dolgomat. Persze nem mondom, hogy a szabadidő, a kikapcsolódás, a feltöltődés ne lenne fontos, csak nem nagyon tudom értelmezni, mert mindig van dolgom. Igaz, naponta zongorázok, főleg komolyzenei műveket, szeretek sétálni, sőt főzni is.

- A főzéshez az alapanyagokat is ön szerzi be?

- Persze, járok a piacra. Nem mondom, hogy mindent tökéletesen el tudok készíteni, de ha megakadok, akkor a két sógornőmtől bármikor kérhetek telefonon segítséget. Viszont van három olyan étel, amiben szerintem kiváló vagyok. Az egyik a lecsó, a másik a halászlé, a harmadik pedig a kocsonya. Abból olykor egy 30 literes fazékban 53 adagot is főzök, ami el is fogy.

- Tizenegy éve köztünk él, rengetegen ismerik, sok mindent csinál. Mennyire lett szolnoki ebben a bő évtizedben?

- Az elején kellett néhány év, amíg mindenkit megismertem, amíg elfogadtak. Szeretem a várost. Ismerem a múltját, az itt élőket, nagyszerű barátaim lettek. Sándor István boldoggá avatása pedig biztos, hogy nagyon szolnokivá tett. Nekem itt dolgom volt, és talán még van is.