2010: Mindenki ismerőse

- Alig van olyan esemény Szolnokon, ahol ne tűnnél fel válladon a hatalmas táskáddal, kezedben a fényképeződdel. Gyerekként fotóriporter akartál lenni?

- Tizennégy évesen nem ennek készültem, de negyvennyolc évesen nem bánom, hogy így alakult. Törökszentmiklósi gyerekként a fővárosi képzőművészeti szakközépiskolába jelentkeztem, festő, szobrász vagy grafikus akartam lenni. A fotózást csak a negyedik helyen jelölte meg, de végül fotó-illusztrátor szakon érettségiztem. Aztán Pesten maradtam, esküvőket és gyerekeket fotóztam, de egy idő után meguntam az albérletet, és elhatároztam, hogy hazajövök. Írtam egy levelet a Néplap akkori főszerkesztőjének, Lázányi Józsefnének, hogy mi lenne, ha felvennének a laphoz. Behívtak, ott ült Valkó Misi bácsi is, aki akkor főszerkesztő-helyettes volt, és azt kérdezte, iszok-e. Mondtam, legfeljebb naponta egy sört. Az akkoriban nagy lumpolónak számító újságírók között ez jól hangozhatott, mert felvettek. Így jelent meg az első képem 1986 áprilisában, a Néplapban.

- Vannak események, amelyeket fotóztál, és nagyon megmaradtak benned?

- Nagy Imre temetése. Az azért emlékezetes, mert előző nap vizsgáztunk az újságíró iskola fotóriporter szakán, este még mulattunk, majd hajnalba kimentünk a Hősök terére. Akkoriban még nem nehezítették ennyire a fotósok dolgát. Szabadon lehetett mozogni, nem kellett mindenkitől engedélyeket kérni, és iszonyatosan jó képeket csináltam. De ugyanígy emlékszem arra is, amikor Kádár ravatalához kellett felmennem. Mert akkoriban még rendszeresen jártunk Pestre is dolgozni, hiszen nem kaptunk központilag képeket. Megdöbbentem, milyen iszonyú hosszú a sor. De beálltam, hogy megcsinálhassam a képeket. Annak idején ugyanis még nem törtettek a fotósok, és rohanni se kellett állandóan.

- És a legemlékezetesebb kép? Amire, ha most befejeznéd, azt mondanád, hogy életed képe.

- A szajoli vonatkatasztrófa után készült. Az összedőlt állomásépületből egy kisfiút emel ki egy tűzoltó. Hihetetlen, de két évvel ezelőtt újra találkoztam azzal a kisfiúval, aki szerencsére ma már egyetemista fiatalember.

- Fotóriporterként te értél oda először?

- Igen. Péntek este volt, bent dolgoztam a Kossuth téri székház földszintjén lévő laborban, amikor hallottam, hogy nagyon mennek a mentők. Nem volt kérdés, hogy indulni kell. Még akkor értem ki, amikor nem zárták le a helyszínt, így nyugodtan végezhettem a dolgom. Akkoriban ugye még nem digitális géppel dolgoztunk, így háromszor mentem ki a helyszínre, mert közben mindig be kellett jönni Szolnokra laborálni. Azzal a sorozattal a következő évben meg is nyertem a Sajtófotó pályázatot.

- Nem ráznak meg az emberi tragédiák?

- Az elmúlt huszonöt évben annyi mindent láttam, hogy ma már tényleg kevés dolgon tudok meglepődni. Persze idő kellett ahhoz, hogy túl tudjak lépni a tragédiákon. Emlékszem, Szajolban szabályosan remegett a kezem, annyira a hatása alá kerültem a katasztrófának. Ma már tudom, hogy nekem ez a dolgom, fotóznom kell. Igaz, hozzáteszem, hogy soha nem szerettem azt a fajta fotóriporteri magatartást, amikor senkit és semmit nem tisztelve, szinte a halott szájába beletolják a kamerát. Igyekszem megadni a tiszteletet a helyzeteknek és az embereknek is.

- Azon gondolkodtam, hogy a vidéki fotóriporter olyan, mint a vidéki színész. Minden feladatot meg kell tudni oldani. Van kedvenced?

- Az egyszerű, hétköznapi embereket szeretem fotózni. Évek óta dolgozom a Magyar Távirati Irodának is, és kétnaponta én felelek az aktuális témákért a Néplapnál, tehát tényleg mindent kell fotóznom.

- Mennyit dolgozol? Mindig nálad van a felszerelés?

- Mivel egy kép a másodperc töredéke alatt készül el, azt szoktam mondani, hogy naponta csak 25 másodpercet dolgozok. De ez persze nem igaz, hiszen napi átlagban hét-nyolc fotóm megjelenik, és akkor még ott az a rengeteg kép, amiket csak őrzök. A saját káromon tanultam meg, hogy a felszerelés mindig nálam legyen. Talán 2002-ben, a választások után elmentem ebédelni a gépem nélkül, és visszafelé egy nagyon jó jelenetet láttam. Nem mehettem vissza, hogy ismételjék meg, az a pillanat elszállt. Mióta digitális gépekkel dolgozunk, azt is tudom, hogy nem szabad várni, ha valamiről úgy érzem, le kell fényképezni, akkor meg kell tenni.

- És, ha éjszaka csörög a telefon, akkor ugrasz és indulsz?

- Ennyi év után van annyi rutin az emberben, hogy el tudja dönteni, mi fontos és mi nem. Hezitálni azonban nem szabad, mert akkor biztos, hogy lemarad valamiről. Ez is saját tapasztalat.

- Lassan negyedszázada fotózod a várost és a megyét. Van olyan ember, akit te nem ismersz?

- Persze, hiszen mindig jönnek újak. De tény, hogy nagyon sok embert ismerek, és sokan ismernek engem is a képeim miatt. Előfordul, hogy bemutatkozok fotózás előtt, és mondják, hogy most már legalább tudják, ki csinálja azokat a képeket a lapban.

- Atrocitás nem ért még munka közben?

- Nem. Mindenkivel szót tudok érteni. A legutóbbi Fradi-Szolnok meccsen a fradisták próbálkoztak, de megbeszéltük. Az elmúlt két évtizedben az összes párt, minden tisztségviselőjét fotóztam, és velük is mindig megtaláltam a hangot. Végzem a dolgomat.

- Meddig. Abba lehet ezt hagyni?

- Így közel az ötvenhez, néha eszembe jut, hogy jó lenne mást csinálni, meg egy kicsit lassítani. De aztán mindig eszembe jut, hogy annyi mindenkit ismerek már itt, annyi minden ide köt, és szeretem is csinálni.

- És a rajzolást végleg feladtad?

- Nem, csak időm nincs rá, de mindig tervezem. A lakásunk a rajzaimmal van tele, amin a vendégeink mindig elcsodálkoznak. Portrékat, aktokat készítek szénnel. Tervezem, hogy a fotóriporteri pályafutásom 25. évfordulóján csinálok egy kiállítást, ahol nemcsak a legkedvesebb fotóim, de a rajzaim is kint lesznek majd.

(A fotókat Mészáros János bocsájtotta rendelkezésünkre. A címlapkép a szajoli katasztrófát bemutató sorozat, a cikkben is említett darabja. A harmadik kép címe pedig: Lendület)