[arcOk]

Fele olyan biztosan lett

2017. december 21.

Képei miatt számomra egyik origója Szolnok közelmúltjának. Pályáját többtízezer megjelent kép, tucatnyi tanítvány, könyvbe kívánkozó sztorik, barátok és meg nem kapott elismerések szegélyezik. Nagy Zsolt: A fotós. Akivel szóban is jót lehet kalandozni a múltban.

(Évzáró ismétlés: Ez az írás 2017. augusztus 25-én jelent meg először.)

- Aki majdnem félévszázadon át volt a város képes krónikása, annak fel kell tenni egy elcsépelt kérdést. Mikor volt először fényképezőgép a kezében?

- Édesapámnak a negyvenes években volt egy Box-Tengor gépe, amivel családi fotókat csinált, és kisiskolásként a kezembe vehettem. Úgyhogy ötödikes koromban úgy iratkoztam be Lescsinszky bácsihoz, az Úttörőház fotószakkörébe - meg mellette a famegmunkálóra -, hogy már fényképeztem. Az első komolyabb gépemet viszont középiskolásként vettem, miután egész nyáron, Martfűn dolgoztam a Tisza Cipőgyárban egy kramlizó gépen. Minden reggel fél ötkor keltem. Emlékszem, egyszer elaludtam és a Nerfeld-palotától az Alcsi megállóig futottam, hogy elérjem a vonatot.

- Több helyen utalt már arra, hogy az Árkád helyén egykor álló Nerfeld-palotában töltötte a gyerekkorát. Szolnokon is született?

- Dehogy. Tiszaföldváron, 1941. április 21-én, este nyolc órakor. Mivelhogy édesanyám a háború előtt ott volt tanító. A felmenőim többsége ugyanis vagy református lelkész vagy tanár. Anyai nagyszüleim Erdély elcsatolása után hajdúszoboszlói, szlovákiai és pécsi kanyarokkal kerültek Szolnokra a harmincas években. Nagyszüleim az Újvárosi iskolában tanítottak, majd nagyapám a református templommal szemben, a később gépipari kollégiumként működő Tiszaparti iskolát igazgatta. Apai nagyapám meg a Mezőtúri Református Általános Iskola igazgatója volt, díjat is alapítottam az emlékére. Szóval a szüleim Földváron találkoztak, merthogy az eredetileg jogot tanuló apám a második világháborúban ott lett a Tiszai Alsó Járás katonai parancsnoka és leventeoktató.

- A szocializmus éveiben ez nem számítottak túl jó ajánlásnak.

- Nem hát. Amikor 1961. január 16-án bementem a Néplaphoz, mert az egyik ismerősöm szólt, hogy laborost keresnek, meg is mondtam Varga József főszerkesztőnek: borzalmas a káderlapom, lelkész és horthysta tiszt felmenőim vannak. Bár állítólag '56 előtt belügyi dolgozó volt, azt mondta: nem érdekli, ha rendesen végzem a munkámat, akkor a laptól megyek majd nyugdíjba. Igaza lett.

- Gyerekként már fotóriporternek készült?

- Először református pap akartam lenni. Végül operatőrnek jelentkeztem, de a már említett káderlapom miatt be se hívtak a felvételire. Úgyhogy elmentem a színházba világosítónak, ahol olykor fotóztam is. A hetvenes évektől viszont már hivatalosan is én voltam a Szigligeti fotósa, és nemcsak rengeteg képet készítettem, hanem nagy barátságokat is kötöttem. Például Hollósi Fricivel. De dolgoztam Mádi Szabó Gáborral, Mensáros Lászlóval, Tallós Endrével vagy éppen 1961-ben segédoperatőr voltam egy olyan Szolnokról készülő filmben, amit Upor Péter talált ki és rendezett, Somogyvári Rudi pedig a főszereplője volt.

- Mi lett ezzel a filmmel?

- Csak az első rész készült el, de soha nem mutatták be. Sokáig azt hittem, elveszett. Aztán nem sokkal a halála előtt Upor Peti nekem adta a tekercseket, hogy én biztos, tudok vele mit kezdeni. Most próbálom digitalizáltatni. Különleges képek vannak benne Szolnokról, a hatvanas évek elejéről. Sajnálom, hogy a hangfelvételei nem készültek el.

- Mindig elkalandozunk, pedig oda akartam kilyukadni, hogy miként került a megyei napilaphoz?

- Az szolnoki állomás átépítését tervező UVATERV-nél voltam figuráns a színházi egy év után, amikor szóltak arról a laboros lehetőségről. Négyórásnak vettek fel, viszont mellette külsős fotós is voltam, mivel akkor egyetlen fotóriportere volt a lapnak, Csikós Feri, akit a mesteremnek tekintek. Amikor elment, akkor lettem én a lap egyetlen fotósa. Igaz, közben kitalálták, hogy diploma nélkül nem lehet újságnál dolgozni, így elintéztem, hogy felvegyenek a szarvasi főiskolára, amit végül levelezőn fejeztem be. A MÚOSZ Fotóriporter iskolája mellett diplomám is van: öntözéses növénytermesztő vagyok.

- Sok köze nincs a mezőgazdasághoz.

- Dehogynem! Rengeteg ilyen témájú képet készítettem. Volt olyan időszak, amikor már azért betelefonáltak a pártbizottságról a szerkesztőségbe, mert egyik nap nem jelent meg traktor az újságban. Mit tehettünk? Kirohantunk valamelyik közeli téeszbe, és lefotóztunk egyet. Némelyiket már x-eltük, annyiszor örökítettük meg.

- Meddig ?alkotta? egyedül a megyei lap fotórovatát?

- Amíg át nem tértünk az ofszetnyomásra, mert az már több fotót igényelt. Meg akkor már Fábián Péter volt a főszerkesztő, aki nagyon szerette a képeket. Az ő idején jelentek meg az egész oldalas képösszeállítások, amiket annyira szerettek az olvasók, hogy volt, ahol a kiskonyhában, a falra kirakva láttam viszont a képeimet. Az biztos, hogy a 900 éves évfordulót még egyedül fotóztam végig. Úgy, hogy akkoriban még mindent a fotós csinált. Emlékszem, az első laboromat az 1-es irodaház egyik vécéjéből alakították ki, csak később kaptam meg egy folyosóvéget.

- Hány fotós nőtt fel a kezei alatt?

- Három emberrel és egy laboránssal indult a rovat, amit majdnem húsz évig vezettem, a végén már főmunkatársként. Tizenegynéhányan biztosan vannak. Katona Laci, Dede Géza, Kőhidi Imre, Tarpai Zoli, Hargitai Lajos, Korényi Éva, Bakos Judit, Martin Gábor, Járdány Andor, Pusztai László, Serfőző Kati. Mészáros Janika az utolsó, aki nálam kezdett.

- Meg lehet mondani, hogy 1961 óta hány fotója jelent meg nyomtatásban?

- A lábam miatt 1996-ban nyugdíjaztak, igaz utána még vagy két évig dolgoztam a Jászkun Krónikának. Azóta viszont már csak ritkán jelennek meg képeim, nem nagyon kellenek a nyugdíjasok. Abban az aktív 35 évben viszont 35 ezer felvételem biztos, hogy megjelent. Nyilván ennél sokkal többet készítettem, hiszen rovatvezetőként is igyekeztem sok képből a legjobbat kiválasztani, és betenni a lapba.

- Vannak emlékezetes képei, riportjai?

- Örök emlék maradt az 1963-as jászdózsai árvíz, ahová fotózni mentem, de végül mentenem is kellett. Az orvosom szerint ott, a jeges vízben mentek tönkre az ízületeim. Volt olyan hónap, amikor nekem is 100 kép volt a megjelenési normám, így nehéz mindet felidézni. A 33-as robbantása például miattam késett 10 percet, mert kikönyörögtem a robbantás vezetőnél, hogy várják meg, amíg visszaérek Szolnokra. De örök emlék marad az is, hogy én fotózhattam utoljára Kántor Sándor Kossuth-díjas fazekast. Akkor már teljesen vak volt, és megmondta, hogy többé nem fogad újságírókat. A veje beszélte rá, hogy még csinálhassak róla képeket. Leült a koronghoz, és pillanatok alatt készített egy gyönyörű bokályt, aztán meg egy óriási tálra úgy rajzolta rá a karcagi madár figurát, mint évekkel azelőtt. Vagy emlékszem például arra, amikor észt vendégeket kísértem Rákóczifalvára, és a fogadáson felálltam egy nem túl stabil székre, mert kicsit fentről akartam fotózni, az meg kicsúszott alólam. Úgy estem le, hogy meglöktem a megyei titkárt, aki meg lerántotta a terített asztalt. Föladni viszont nem akartam, úgyhogy felálltam egy másik székre. Arról is leestem. Mire valaki megkérdezte, hogy mi történt. Semmi, csak Nagy elvtárs esett le újra, felelték. Abba a 35 évbe sok minden belefért. Sokan irigyeltek is, hogy különleges helyekre jutottam el, mindenféle protokoll fogadásokra járhattam, sok mindent el tudtam intézni. Őszintén megmondom, alig jártam külföldöm, a fogadásoknál meg jobban szerettem a haverokkal lazán összejönni. De az biztos, hogy nagyobb becsülete volt az újságíróknak, mint mostanában.

- Ezt annak ellenére mondja, hogy nem halmozták el a kitüntetésekkel és díjakkal? Könyvben megjelentek a képei?

- Többször is majdnem. Először a Művésztelepről szóló újságíró-iskolai diplomamunkám, utoljára meg egy válogatás, amit a rendszerváltás vitt el. Kaptam ám kitüntetéseket, valahová egyszer fel is írtam, a szakmai, művészeti díjaimra szívesen emlékezem. De volt olyan, amiről, amikor megtudtam, hogyan osztják, inkább már számon se tartottam. Pályázatokon is azért nem indultam egy idő után, sőt zsűrizést se vállaltam. Nekem ne mondja meg senki, hogy kinek kell nyernie.

- Azért a Göncz Árpádról Szolnokon készült képe emblematikus lett, nemcsak Nagy Zsolt életművében, de az egykori köztársasági elnökről is sok mindent elárul.

- Amikor elvittem neki, hogy dedikálja, meg is kérdezte: hogyan tudtam megcsinálni, mikor annyi fotós volt ott. Mondtam, hogy szerencsém volt.

- Őrzi a régi képeit?

- Sajnos nagyon keveset. Amiket 1970 előtt készítettem, azoknak a negatívjait egy csőtörés tette tönkre a szerkesztőségben. A későbbiek közül ugyancsak sok bent pusztult vagy tűnt el, a maradékot meg átadták a múzeumnak. Nem volt annyi eszem, hogy mielőtt eljövök, legalább néhányat megmentsek magamnak. Leginkább olyan nagyítások vannak meg, amelyek valamiért visszakerültek hozzám.

- Megkérdezhetném a végén, hogy szokott-e még fotózni. De mivel néha látom géppel a kezében, inkább a Nerfeld-palotával fejezném be. Milyen volt ott lakni?

- Ma már csak családi képeket csinálok, meg bosszankodok, hogy milyen fotók jelennek meg az újságokban. A Nerfeldben pedig egészen a tűz utáni évig laktak a szüleim, de nekem is az volt az otthonom a hatvanas évek végéig. A második emeleten, a sarki lakásban laktunk. Sok képet csináltam onnan a pártház építéséről, a Dusek-ház bontásáról, az átalakuló Szolnokról. Ráadásul a szerkesztőségből is sokan laktak olykor rövid ideig nálunk, mert anyukán olyan volt, hogy pár napra bárkit befogadott. Különben a ház lakói úgy éltek ott, mint egy nagy család. Az udvaron, ahol szintén boltok és irodák sorakoztak, állt egy hatalmas fa, amit még a palota építéskor ültettek. Az egész egy átjáró ház volt, mert kapuja nyílt a Szapáry meg a Kossuth utcára is. Sokan laktak ott, és sokan jártak oda. A szüleimet is sokan ismerték, sokan még évtizedekkel később is emlegették őket. Valaki fiatal koromban egyszer azt mondta: ha fele olyan jó leszek, mint az apám, már rendes ember lesz belőlem.

(A címlapkép Bakos Judit munkája. A fotókat Nagy Zsolt bocsájtotta rendelkezésre.)

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Szolnoki verseny és zsinagóga
A felhasznált kép készítésének pontos időpontját nem tudom meghatározni, 1899 és 1926 nyara között bármikor készülhetett. Az biztos, hogy 1926 októberében még senkit sem zavart, hogy képeslap lett belőle. Debrecenbe címezve valamilyen szolnoki versenyről ír rajta egy hölgy.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Csálé képek

AKB

De miért pont ott?
Értem én, hogy rollerezni jó, környezettudatos és valakinek hasznos is. De amikor már nem jó, nem környezettudatos és az eszköz gazdájának sem hasznos, akkor a rollerek többsége miért az út közepén végzi? Mintha minden második szolnoki rollerező menet közben, az út közepén gondolná meg magát, és hagyja magára zöld eszközét, mint gazdátlan eb az ürülékét. Én meg kerülgethetem. Vagy hódolhatok a lassan alakuló új szenvedélyemnek: az útban lévő rollerek útból elpakolásának. De ebben nekem mi a jó?

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Alapos emléktábla
A Baross utca 9. számú ház utcafrontján május 14-én helyezte el a Szolnoki Római Katolikus Egyházközség Dr. Tóth Tihamér, az 1939-ben elhunyt veszprémi püspök emléktábláját, ami jelenleg nemcsak a város legújabb ilyen mementója, de talán a legalaposabb is.

A Szoborpark további képei