[arcOk]

Életre kelti az élettelent

2019. augusztus 12.

Tíz szobra áll Szolnokon, és legalább ugyanennyi domborműve is található a városban. A főiskola elvégzése után, harminc évvel ezelőtt nem volt kérdés, hogy visszatér Szolnokra, és szolnoki szobrász lesz. Munkásságát idén Munkácsy-díjjal ismerték el. Pogány Gábor Benővel beszélgettünk.

NYÁRI ISMÉTLÉS - Ez az interjú 2019. április 11-én jelent meg először.

- Amikor a Munkácsy-díj átadásán találkoztunk a Pesti Vigadóban, a feleséged megjegyezte, hogy az alkalomra végre megvetted életed első öltönyét.

- Apámnak az az öltönye, amiben érettségiztem, sőt az esküvőmön is rajtam volt, még jó lenne rám, de már szúr a bélése. Így engedtem Melindának, és a díjátadóra vettünk egy öltönyt. Eddig ugyanis nem kellett. A szoboravatóimra persze mindig felvettem egy zakót, de azért ez idegen tőlem. Megmondom őszintén, szeretek turkálókba járni, és olyan ruhákat összevásárolni, amikben nyugodtan dolgozhatok. A legjobb, ha kantáros kertésznadrágot, olyan "kisvakond" nadrágot találok sok zsebbel, mert abból egyrészt nincs ki a derekam, másrészt elfér benne az a sok minden, amiknek munka közben a kezem ügyében kell lenniük. Persze előfordul, hogy nincs kedvem átöltözni, de eszembe jut valami, és egy rendes nadrágból egy pillanat alatt munkaruha lesz.

- Hogyan alkotsz? Tudod előre, hogy most nekiállsz egy szobornak, tehát ennek megfelelően kell felöltözni, vagy jön az ihlet, és rohansz a műterembe úgy, ahogy vagy?

- Először fejben alkotok. Ha valami eszembe jut, azon képes vagyok évekig gondolkodni. Mert nem mindegy például, hogy egy jónak ígérkező szobrot ki tudunk-e önteni, vagy össze lehet-e majd szerelni, van-e hozzá megfelelő anyagom, hiszen van, amihez évekig gyűjtögetek. Aztán, ha valamiről eldől, hogy megcsinálom, akkor annak már akkurátusan nekiállok, és ha kell, aprólékosan meg is tervezem. Mindez nem zárja ki, hogy menetközben ne jönnének az újabb ötletek, amik aztán formálják a végső alkotást. A spontaneitásnak akkor van szerepe, amikor benne vagyok egy folyamatban.

- Hány szobor van a fejedben?

- Sok. Mindaddig ott vannak, amíg nem alakulnak ki teljesen. Utána inkább szakmai rutin kérdése, hogy meddig dolgozom rajtuk.

- Saját kedvedre is alkothatsz, vagy csak akkor dolgozhatsz, ha megrendelést kapsz?

- Egy szobor elkészítése nem olcsó mulatság. Kár lenne tagadni, hogy a legtöbbször akkor dolgozhatok, ha megnyerek egy pályázatot, vagy jön egy megrendelés. Amire lehet azt mondani, hogy nem autonóm alkotómunka, hiszen például adott a téma. Szerintem ilyesmimben is ki lehet teljesedni. És ne felejtsük el, Mozart vagy Bach attól még zseniális, senki mással össze nem téveszthető zeneszerzők, hogy a legtöbb művük megrendelésre született. Csabai Pista, aki rengeteget fotózza a munkáimat, azt szokta mondani, akkor is tudja egy szoborról, hogy én csináltam, ha előtte nem látta. Mert van benne valami egyedi, ami rám jellemző. Talán azért, mert nekem fontosak az emberi gesztusok. A természet naturalista ábrázolása nem izgat. Az viszont igen, amikor egy figurán kiemelhetek valamit, amivel egy dologra ráirányíthatom a figyelmet. Egy művésznek az a dolga, hogy rácsodálkozzon a világra, majd magán átszűrve visszaadja.

- Nem válaszoltál. Megteheted már, hogy csak a magad kedvére alkoss?

- Törekszem arra, hogy megtaláljam az egyensúlyt aközött, amikor megrendelésre, illetve a saját kedvemre dolgozhatok. De ehhez szerencse is kellett. Húsz éve becsöngetett hozzám Nyolczas Nándor, mert látta a félig ember, féli szarvas mitológiai történetből, a magam kedvére készített kisplasztikáimat az újságban. Azt hitte, azok hatalmas szobrok, mert Mészáros Jani - akivel egyébként együtt jártunk a Kisképzőbe, sőt kollégiumi szobatársak is voltunk - nagyon jó képeket csinált róluk. És, akkor Nándor megkérdezte, mi kellene ahhoz, hogy ezekből akkora szobrok legyenek, amekkorának hitte. Mire mondtam, hogy leginkább az öntödém kiváltása, amit az szülői örökségből vettem, de a társam miatt éppen árverezték. Megoldotta. Neki köszönhetően azóta van egy öntöde, ahol dolgozhatok, így nemcsak megálmodom, megtervezem a szobraimat, de el is készítem úgy, hogy akár fel is lehessen állítani őket.

- Ez nem általános a szobrászok körében?

- Nem. Kevesen értenek például az öntéshez. Az egy külön szakma. Ráadásul, amikor én végeztem a Képzőművészeti Főiskolán, nem is tanították.

- Akkor te honnan értesz hozzá?

- Apámnak köszönhetem, aki egy nyílt, a véleményét vállaló ember volt, és aki Szolnokon is nagyon sokakat készített fel különböző főiskolákra és egyetemekre. Szóval, amikor nyolcadik után felvettek Szegedre a képzőművészeti szakközépiskolába, de nem kaptam kollégiumot, és két elvált pedagógus gyerekeként esélyem se lett volna az albérletre, ő mondta, hogy fiam, tartozz az ország vezető rétegéhez, legyél te is melós. Ismert valakit a Képzőművészeti Alapnál, ahol képeztek mindenféle szakmákat. Először kőfaragó akartam lenni, de azt mondták, abból sok van, legyek inkább cizellőr, aki a szobrokat összeállítja. Egy évig bumliztam Újpestről Kőbányára hajnalonta a gyakorlati képzésre, délután meg a suliba. Olyan dolgokat tanultam, amiket ma is használok, de úgy éreztem, ennél többet szeretnék. Úgyhogy titokban jelentkeztem a Kisképző nappali tagozatára, amit már csak akkor mondtam el otthon, amikor kiderült, hogy kollégiumot is kapok. A Kisképzőben két évig szobrásznak, pontosabban épületszobrásznak tanultam, és leginkább gipsszel dolgozhattam, miközben engem a fémek is érdekeltek, hiszen előtte tanultam például a bronzöntést és cizellálást. Végül azt mondtam a mesteremnek, hogy a gipszöntésem kívül valami mást is szeretnék tanulni, ezért átmennék egy másik szakra. Elsőre nagyon dühös lett, de végül átvitt az ötvösökhöz, akik azzal a feltétellel vettek át, ha két év tananyagából levizsgázok. Végül ötvösként érettségiztem. Úgy kerültem tehát a főiskolára, hogy a szobrok kivitelezéséhez is értettem, ami akkoriban se volt nagyon elterjedt, hiszen a művészek alkottak, a Képzőművészeti Alap munkásai meg kiviteleztek.

- Akkor te nemcsak szobrász, hanem kivitelező is vagy? Ez mit jelent, mondjuk egy akkora szobor esetébe, mint a legutóbbi szolnoki alkotásod, a Himfy-szobor?

- Először kitalálom magát a szobrot, és születik egy általában 1:5 arányú kisplasztika. Majd elkészítem a szobor kivitelezésének a tervét, aminek része például, hogy papíron felnagyítom. És mivel, mint említettem, nekem olyan szerencsém van, hogy tudok hol önteni - ami egyébként hatalmas beruházás lenne, de maga a kemence gázszámlája is óriási -, harminc-negyven darabból kiöntöm a szobrot. Olyan melegben, hogy öntés közben még a védőkesztyűt is cserélgetni kell, mert átforrósodik. Aztán előveszem a cizellőr mesterségemet, és úgy összeállítom a szobrot, mintha az egyetlen darabból lenne kiöntve.

- Másoknak is dolgozol?

- Előfordul. Már a középiskolában, a mesterem, Tóth Béla szobrászművész is megkért, hogy segítsek a szobrai kivitelezésében, sőt bizonyos fogásokra én tanítottam meg őt.

- A Képzőművészeti Főiskolára egyébként elsőre felvettek?

- Dehogy. Előtte egy évig díszletező voltam a Vígszínházba, illetve kazánfűtő, amiről papírt is szereztem a FŐTÁV-nál. Ez utóbbit azért szerettem, mert a Műszaki Könyvtárnak egy budai épület tetején, egy panorámás üvegkalitkában volt a kazánháza ahol csak egy gombot kellett néha megnyomni, de ettől eltekintve műteremnek használható volt a hely. A következő évben viszont felvettek a főiskolára.

- A művészeti képzésnél az egy dolog, hogy diplomát szerez valaki, de esetetekben talán akkor lesz valakiből valóban szobrász, amikor felavatják az első köztéri alkotását. Neked mennyit kellett erre várni?

- A mi osztályunk úgy döntött, hogy az ötödik évet még bent töltjük a főiskolán, és bár már nem volt követelmény, de mindenki elkészíti a vizsgamunkáját. Életem legjobb éve volt, hiszen mellette dolgoztam kivitelezőként, tehát volt pénzem, és sok mindennel nem kellett törődnöm. Akkor csináltam meg az első szoborpályázatomat. Gyula városa írta ki 1848/49-es honvédtiszti emlékhely témában. Egy hétig nem aludtam, hogy be tudjam adni. Különböző okok miatt nem nyertem vele, de aztán sok helyre elvittem a tervből készült kisplasztikát, amit majdnem húsz évvel később meglátott Benkő Tibor mai honvédelmi miniszter, akkori összhaderőnem parancsnok, és így került a modell Székesfehérvárra. Volt még néhány hasonló sorsú szobrom, például a ma Veszprémben álló Ararát, ami szintén évekig várt a leleplezésre. Az első, megrendelésre készített szobrom a zagyvarékasi második világháborús emlékmű, ami 1991-ben készült el.

- Az életrajzodból tudom, hogy tíz év pesti tanulás után visszatértél Szolnokra. Miért?

- Mindig tudtam, hogy vissza fogok jönni, nem is volt kérdés. A szüleim is ide kötöttek, ráadásul édesapám révén, a Művésztelepen is nagyon sokszor megfordultam gyerekként. Úgyhogy, amikor végeztem, írtam az akkori tanácsnak, hogy szeretnék visszajönni Szolnokra, és itt alkotni. Akkor már tervezték a Művésztelep felújítását, Bokros László éppen elköltözött, úgyhogy Fazekas Magdi nénivel osztozva megkaptam a műtermét. Miközben a Széchenyin laktam. De nem számított, mert itthon voltam.

- Melyik volt az első szolnoki szobrod?

- Borbereki Kovács Zoltán, a Verseghy-szobor alkotójának a síremléke a temetőben.

- Aztán jött a Kanizsa Tivadar, a színháznál lévő Szigligeti Ede, a ma már a Tiszaligetben lévő Hasznos István szobor, a vízfelületen csónakban álló Zounuk, a múzeum előtti Balogh Béla szobor, a Pelikán Bevásárlóközpontban lévő Szent Ferenc prédikációja szoborcsoport, a Boross Ottó mellszobor, a szandai Szőlővivők, a Boldog Sándor István szobor és Himfy atya szobra a víztorony tövében. Kihagytam valamit?

- Vannak még a különböző domborműveim, például a Damjanich múzeum Pantheonjában. De büszkén vállalom a Rózsa-parkban álló Szapáry szobrot is, merthogy Simon Ferenc is úgy hivatkozott rá, hogy bár az ő szobra, de én készítettem el.

- Valami még izgat. Rendszeresen küldesz nekem régi szolnoki fényképeket, amiket a hetvenes években te csináltál.

- Apukám, aki sok helyen tanított, sok mindent csinált, fotózott is. Általános iskolás voltam, amikor kaptam tőle egy Altix fényképezőgépet. Természetesen filmeset, úgyhogy megtanított laborálni is. Nyolcadikban pedig vett nekem egy nagyítót, ami aztán nagyon jól jött a Kisképzőben, mert a történelem tanárom is szenvedélyes fotós volt. Mai napig szeretek fotózni, filmezni, izgat a képalkotás, a képkészítés. Azt hiszem, ezt a fiaim is örökölték.

- Azzal, hogy most már Munkácsy-díjas szobrászművész vagy, azon kívül, hogy megvetted életed első öltönyét, változik valami?

- Több öltöny vásárlását nem tervezem. Egyébként meg nem hinném. Az elmúlt években mindig évekre előre tudtam, hogy mit fogok csinálni. Most nincs nagyobb megrendelésem. Persze vannak visszatérő, kisebb munkák, mint amilyen egy-egy díj újbóli elkészítése, meg éppen egy domborművön is dolgozom. Pályázok, illetve pályázatok eredményeit várom, mert tavaly csináltam egy Széll Kálmán és egy Szent István tervet is, illetve Kalevala anyagot. Remélem, előbb-utóbb kiderül, mi lesz a következő szobrom.

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Nem lehet megunni
A Szapáry úti egykori Nemzeti Nagyszálló számomra Szolnok talán egyik legszebb, de minimum legérdekesebb utcai homlokzatú épülete. A Gerő Ignác kiadásában megjelent, körülbelül 110 éves képeslap fénykorában mutatja Fodor Dániel Grand Hoteljét. A még poros szolnoki korzón, talán egy kora tavaszi délelőttön.

Az Album további képei
 

AKB

Szomorú padok
Szerintem senki sem tudja, hány pad lehet Szolnok közterületein. Így arról se lehet pontos információ senkinél, hogy a kihelyezett padok közül jelenleg hány alkalmatlan arra, amire szánták. Arról meg pláne, mi lesz a sorsuk. Meddig hirdetik a nemtörődömséget, a gazdátlanságot? Avagy mikor jut valakinek az eszébe, hogy felújítsa ezeket a szomorú, feladatukra alkalmatlan padokat.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Ifjú párok partnere
A Tisza szálló előtt álló Lány halakkal minden bizonnyal a legtöbb esküvői fotón szereplő szolnoki szobor. Borbereki Kovács Zoltán alkotása nagyjából hatvan éve díszíti a hotel árkádsora előtti kis parkot. Megformálása után majdnem két évtizeddel találta meg Dr. Elek István.

A Szoborpark további képei