Danka István emlékére

Talán három éve találkoztunk először, amikor fejembe vettem, hogy a Tisza moziban helytörténeti délutánokat szervezek. Danka Pista már az első alkalommal is ott volt, ücsörgött szerényen, szakálla mögül mosolyogott, és mindig a legjobb pillanatban tett elképesztően fontos megjegyzéseket jellegzetes, kicsit rekedtes hangján. Olyanokat, amiket csak az mondhatott, aki nem egyszerűen itt élt évtizedek óta, de Szolnok változásait értő szemmel követte is. Mint kiderült, ez a számomra manószerű bácsi - aki ennek ellenére elképesztően fiatalos volt - nemcsak figyelte, de sok pillanatát meg is örökítette Szolnok múltjának. Danka István annak a helyi fotós "generációnak" volt az egyik oszlopos tagja, akik hivatásuknál fogva, ám igazi szolnokiként fotózták végig a város mindennapjait.

Először a mai Árkád sarok építéséről szóló 120 fotóját osztotta meg velem. Pontosabban fogta, és átküldte az egészet, hogy nézegessem, tanuljak belőlük, és ha kedvem tartja, írjak róluk. Mert Danka István nem volt irigy. Látta, hogy érdekel mindaz, amit ő megélhetett és megörökíthetett, hát fogta és megosztotta velem a képeit. Pontosabban kinyitotta a kincses ládáját, amiben ott volt a Nerfeld-palota bontásának néhány pillanata, az Árkád különböző tervei fotókba beillesztve, aztán az alapozás és az építkezés számtalan fázisa. E hónapokig tartó munka során olyan képeket is készített, amelyeken az érződött, hogy kicsit kitekint a környékre, mert azt is szeretné megörökíteni.

Aztán jött a következő adag. Húsz, számomra nagyon szuper felvétel a Baross utca páratlan oldaláról, a mai Hősök terétől a Gólyáig. Házról házra, 1985-ben. Ami másoknak talán csak egy rakás ház, egy eltűnt világ fekete-fehérben, nekem egy igazi kordokumentum, helytörténeti csemege. Mert így, ilyen pontosan, egyetlen másik szolnoki utca megörökítését sem ismerem. Bármikor elővehető és megnézhető, miként tűntek el házak, hogyan került emelet a Hősök tere sarkán álló klinkertéglás épületre, milyen utat jártak be a város főutcáján lévő üzlethelyiségek. Ezt a sorozatot nézegetve nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy akár egy Danka István nevét viselő ösztöndíjat indítva, érdemes lenne 5-10 évente Szolnok minden utcáját így végigfotóztatni. Autókkal, emberekkel - kész divattörténet köszön vissza azokon az 1985-ös képeken -, üzletekkel, elhanyagoltsággal és felújítással, úgy, amilyen valóban Szolnok.

Keveset beszéltünk arról, hogy hol is dolgozott ő nyugdíjazása előtt. Annak viszont nagyon örülök, hogy rátaláltam az ország egyik legjobb fotósának interjújára. Túry Gergely ugyanis úgy emlékszik, hogy a fotózás alapjait Szolnokon, az egykori MOL Rt. fotólaborjában, Danka Istvántól tanulta. Amihez nekem, aki fotósnak alig vagyok nevezhető, kétségem sem férhet. Amit egy másik fotósorozat sorsa igazol.

Egy ilyen helytörténeti összejövetelen mutattam be akkori friss szerzeményemet, az egyik olvasómtól kapott 1965-ös színes képeket. István nézte-nézte, a helyszíneket és az eseményeket vidáman és pontosan kommentálta, majd a végén odajött, hogy fotós szemmel borzasztóak ezek a képek. Ne használjam így őket, inkább küldjem át neki, rendbe teszi. Ez volt vasárnap este. Hétfőre visszakaptam a valóban gyönyörűvé varázsolt 18 darab képet, amiket azóta is a "Danka-javította" mappában őrzök, és csak ezeket használom.

A vasárnapi összejövetelek néhány hónap után elmaradtak. Így nem fejezhettük be azt a beszélgetést, amit a város makettjének a felépítéséről kezdtünk. Mesélte, hogy miket készített korábban, és milyen jó lenne, ha Szolnoknak is lenne egy kicsinyített mása. Ahol nemcsak madártávlatból lehetne bejárni a várost, de akár a változásokat is követhetnénk. Álmodoztunk. És most már nélküle, ám az ő emlékének ajánlva kell az álmodozást folytatni, és egyszer megvalósítani.

(A portré Danka István /1951-2016/ FB oldaláról való)