A szolnoki zene fotósa

- A zene iránti rajongás vagy a fotózás volt előbb?

- Korábban csak műfajok és előadók szűk körét hallgattam, meg a rádió és morgolódtam, ha nekem nem tetsző zenét adtak, tehát nem voltam kifejezett zenerajongó. Persze az élő zene az más. A fotózás és a zene igazán a 2011-es Tiszavirág Fesztiválnak köszönhetően állt nálam össze. Előtte is volt már digitális felszerelésem, kirándulásokat, családi eseményeket fotóztam. Azonban 2010 végén vettem egy tükörreflexes gépet, és elmentem szórakozni a Café Freibe egy jazz koncertre, és kattintottam párat, ha már ott vagyok. Aztán pár képet felraktam a Facebookra. és kiderült, hogy vannak, akiknek tetszenek, emiatt elkezdtek követni, meg kérdezgetni, mikor lesznek újabb képek. Azon a tavaszon már sokat fotóztam több koncertet, de a nyolc évvel ezelőtti Fesztivál volt az első, amit végigfotóztam.

- Tanultál valaha fotózni?

- Igen, a fotózás az első szakmám, amit tényleg én választottam, úgyhogy beiratkoztam egy OKJ-s tanfolyamra. Tehát van róla papírom, bár nagyon sokat lehet az internetről, szakkönyvekből és főleg a fényképezők és a különböző eszközök használati utasításaiból tanulni, amit sokan nem olvasnak el. A legtöbbet azonban a gyakorlati tapasztalatokból lehet tanulni.

- Mi volt az a szakma, amit nem magadnak választottál?

- Apukám villanyszerelő volt, és mindig azt mondogatta, hogy az elektrotechnikusok milyen okos emberek. És mivel a Pálfyba nem vettek fel, Törökszentmiklóson, a 604-esben érettségiztem, mint elektronikai műszerész, amit aztán megfejeltem három évvel a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán. Több mint húsz éve az áramszolgáltatónál dolgozom.

- A munkahelyeden is fotózol?

- Nagyon ritkán egy-egy eseményt megörökítek, de ott más a dolgom.

- Azt mondtad, hogy 2011-ben kezdtél igazán koncerteket fotózni. Hogyan lett ebből egy külön közösségi oldal Szolnoki Koncertek néven?

- Említettem, hogy már az első koncertes képeimre is sokan reagáltak, aztán egyre csak gyűltek a fotók. Mert egy idő után már hívtak a Freibe, de fotóztam az akkor még a torkolatban működő Frakkban is. És egy idő után szét akartam választani a magánéletemet és a fotós létemet, viszont nem akartam nagy fotósnak tűnni azzal, hogy a saját nevemből csinálok márkát. Így jött a Szolnoki Koncertek a Facebook-on, ahol 2012. június 7-e óta gyűlnek a képeim.

- Meg tudod mondani, hogy azóta hány koncertet fotóztál?

- Hát, ha majd nyugdíjas leszek, megszámolom, de olyan ezer körül lehet. Nehéz megmondani, mert mondjuk egy Tiszavirág Fesztivál hány koncert, vagy ha a Váróteremben három zenekar lép fel egy este, az egy vagy három koncertnek számít?

- Nekem úgy tűnik, minden szolnoki koncerten ott vagy. Avagy csak ugyanazokra a bulikra járunk. Hogyan választasz?

- Eleinte mindenevő voltam. Meg persze egyedülállóként még jobban rá is értem. Ma már azért a család előbbre való, úgyhogy erősen szelektálok. Számít, hogy milyen zenéket szeretek. Mert mondjuk a nagyon vad hörgős metálra, vagy a fél óráig improvizáló jazz-re csak akkor megyek, ha muszáj.

- Mit szeretsz egy koncerten fotózni? A backstage-et, a színpadot, a közönséget?

- A backstage-be kifejezetten nem szeretek bemenni, mert úgy gondolom, hogy az a koncert előtt és után is a zenészek intimszférája, ami nem tartozik másokra. Koncerteket is inkább úgy szeretek fotózni, ha a zenészek, a színpad és a közönség egyszerre befogható. Mert ez így alkot egy egészet.

- Mennyi kép készül egy-egy koncertről?

- Változó. Most már bőven elégnek tartok koncertenként tizenöt-húsz nagyon jó képet. Egy koncert alatt általában van egy-másfél órám, hogy megcsináljam ezeket. Persze sokkal több kép készül, így a buli után tudok szelektálni.

- A Tiszavirág Fesztiválon beszélgetünk, amit 2011 óta fotózol. Itt hány kép készül egy nap?

- Itt nemcsak a koncerteket kell fotóznom, hanem a környezetet, az embereket, a hangulatot is. Abban állapodtunk meg, hogy minden napról kell 20-30 fotó viszonylag gyorsan, amiket a szervezők tudnak a Fesztivál promóciójához használni. Általában hat-hétszáz képpel megyek haza hajnal egy körül. Majd másnap reggel ebből leválogatok 100-150 vállalhatót, amikkel még dolgozok minimum egy-másfél órát a leadás előtt.

- Mi lesz a többivel?

- Megy a kukába. Eleinte még mindent eltettem, de rá kellett jönnöm, hogy azt tárhellyel se lehet bírni, illetve soha az életben nem lesz időm nézegetni őket.

- Miközben mi szórakozunk, te egy hatalmas táskával járkálsz a helyszínek között. Hány kilót cipelsz egész éjszaka?

- Még soha se mértem, de nagyjából tíz kiló lehet a táska, benne a két géppel, az objektívekkel és mindenféle eszközzel, amiknek kéznél kell lenniük. De mindig van nálam innivaló és egy müzli szelet is, mert sokszor a vécére sincs idő elmenni.

- Szoktál a fotózással álmodni?

- Persze, azt, hogy elhívnak fotózni és nincs nálam a felszerelésem.

- Kiállításban nem gondolkodsz?

- Isten őrizz! Azt hiszem, nekem sok mindenben máshogy jár az agyam. Mert az egy dolog, hogy ilyenkor mindent fotókban látok. Ugyanakkor nem tartozom fotós körökhöz, és ezért se látom értelmét a kiállításnak. Azért, hogy eljöjjenek az ismerősök meg néhány pogácsaevő, minek? Persze, ha kérnek, adok képeket. Az Akikért a zene szól koncert kiállításához László Bélával közösen kiválogattunk száznyolcvan képet, amiket az elmúlt évek Emlékkoncertjein készítettem.

- Vannak olyan képeid, amelyekre szívesen emlékezel?

- Igen, vannak, amik tényleg jól sikerülnek. Például a tavalyi Provakáción sikerült elkapnom azt a pillanatot, amikor az egyik dobos a közönség közé hajította a dobverőit, és a tömegből pont kinyúlt érte egy kéz. De büszke vagyok azokra a képeimre is, amelyeket lemezborítókhoz használtak, például Fácánék vagy Szabó Tamás zenekara. De, ha időm engedi, nemcsak koncerteket fotózok, de a várost is. Tavaly sikerült egy nagyon jó képet lőnöm a Tiszavirág-hídról, ahogy tükröződik a folyóban.

- Miért csinálod?

- Valaki egyszer azt mondta, hogy a fotózás nem munka, nem hobbi, hanem egyfajta függőség. Van benne valami. Nem tudom, meddig csinálom, mert néha érzem, milyen jó lenne úgy kijönni egy Tiszavirág Fesztiválra, mint a többi ember, a családdal kézen fogva, és csak szórakozni. Lehet, hogy majd ez is eljön, de egyelőre fotózok, mert nagyon sok pozitív visszajelzést kapok a közönségtől és a zenekaroktól is.

(A nem Kozma Mihályról készült képeket interjúalanyomtól kaptam közlésre.)