Nem lehet megunni
2017. szeptember 16.
A Szapáry úti egykori Nemzeti Nagyszálló számomra Szolnok talán egyik legszebb, de minimum legérdekesebb utcai homlokzatú épülete. A Gerő Ignác kiadásában megjelent, körülbelül 110 éves képeslap fénykorában mutatja Fodor Dániel Grand Hoteljét. A még poros szolnoki korzón, talán egy kora tavaszi délelőttön.
Nincs kétségem afelől, hogy ez a képeslap (is) elsősorban reklámcéllal készült, és az akkor már nagyjából egy évtizede működő szálloda tulajdonosa vagy üzemeltetője lehetett a megrendelője. Aki pontosan tudta, hogy a harminchat szobájába érkező vendégek szívesen megmutatnák az otthon maradottaknak, milyen elegáns, impozáns helyen tölthettek egy vagy több éjszakát. Gondoljunk csak a kései utódok selfizési szokásaira! De akkor is jól jött egy ilyen lap, ha valaki csak annyit akart üzenni, hogy megérkezett Szolnokra, avagy mikor utazik tovább. Mert mint sok régi képeslap kapcsán már említettem, bő száz esztendeje ilyen célból is érdemes volt anzikszot küldeni. És ugye minden ilyen postázás a postára adó költségén megvalósuló reklám volt. Pont úgy, mint napjainkban, amikor valamelyik közösségi felületen megosztjuk, ha egy jó helyen eszünk, alszunk, vagy csak létezünk.
Ezúttal nem venném elő az épület jelenlegi állapotát, csupán néhány apróságra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek a szolnoki képeslapkiadó, Gerő Ignác jóvoltából maradtak ránk.
Például érdemes felnézni a hotel legmagasabb pontjára, ahol az 1900-as évek elején egy csúcsdísz - valamiféle gömbbel -, illetve alatta egy megvilágítható felirat lehetett. Legalábbis a horog-alakú, "fektetett oszlopot" lámpavasnak gondolom, ami talán a Nemzeti Szálló feliratot világította meg. Ez pedig igazán hasznos lehetett mindazoknak, akik helyismeret nélkül, az állomás vagy a híd felől igyekeztek megtalálni a város akkori legmagasabb épületében lévő elegáns hotelt. A villanyvilágítás pedig nem volt lehetetlen, hiszen tudjuk, hogy Szolnokon legelőször ebben az épületben gyúltak ki az elektromos fények. A feliratnak ma már nyoma sincs, a csúcsdíszből viszont maradt valami az egyébként becsülettel felújított tetőn.
Érdemes egy pillantást vetni az emeleti szobák kibillentett redőnyeire is. Amik lehet, hogy ekkoriban még spaletták voltak. Ráadásul a városban sem egyedülállóak, hiszen mind a Bíróságról, mind a Megyeházáról ismerünk olyan egykorú fotókat, amelyeken nagyjából ugyanígy állnak a napvédő kiegészítők. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a fotózás kedvéért állnak-e ilyen katonásan a hotel zsalugáterei - hogy egy harmadik "szakszót" is említsek -, avagy véletlenül. Ez utóbbira bizonyíték lenne a második emeleti, a fotóshoz legközelebb eső ablak, ami egyedüliként volt besötétítve.
Azt hiszem, nem mondok semmi újat azzal, hogy már ezek a sötétítők sincsenek a helyén. Miként a három erkély korlátjai is nagyot változtak az elmúlt évszázad alatt. Ma ugyanis egyszerű vaskorlát határolja az erkélyeket, míg a XX. század elején kőpárkány és osztott mellvéd alkotta, amelyek illeszkedtek a bejárati ajtó fölötti tető és a homlokzat díszítéseihez is. Legyünk optimisták! Talán, ha egyszer újra életre kel ez a jobb sorsra érdemes épület, ezek az apróságok is eredeti pompájukban kerülnek vissza. Sőt, talán az épület Tiszához közelebbi végén lévő kaput is újra megnyitják, ami még a két világháború között is biztosította a hátsó, kiszolgálótraktusok elérését.
Persze, mit sem érne ez a szép épület az igényes környezet nélkül. Amit a korabeli fotós profi módon a képre komponált. A négy emeletes épület ugyanis azt az érzetet kelti, hogy a Nemzeti Nagyszálló egy nagyvárosban áll, ahol többségében vannak az ilyen épületek. Tudjuk, hogy ez egy kegyes hazugság, ugyanakkor tény, hogy a fotózás pillanatában - ami szerintem 1905 és 1910 között lehetett -, egy dinamikusan fejlődő város, lassan kialakuló korzóján állt a szálloda. Ami előtt már ott fut a villanyvezeték, a házak tövében járda van, ráadásul a szálló előtt kiszélesedik, hogy a fiákerekről száraz lábbal lehessen bejutni akár az elegáns étterembe, akár a hotel halljába.
