Mit várt a mama?

Hajdú Eszter Siess haza, vár a mama című filmjének megnézése előtt jó, ha mindenki tisztázza magában, hogy mit is vár ettől a közel másfél órás mozitól. Nekem ugyanis az az érzésem, hogy bár az alkotók szándékosan nem akarják félrevezetni a leendő nézőket, de nem is nagyon árulják el, hogy ez nem egy zenés, egy zenekarról vagy egy zenészről szóló mozi. Annak ellenére sem, hogy az egyébként nagyon jó, a film valódi tartalmát tökéletesen kifejező címet a többség csak énekelve tudja kimondani. Merthogy Barta Tamás egyik legismertebb szerzeményének (Adamis-Barta: Ő még csak 14), az LGT máig rengetegszer játszott slágerének egy sora. Ami mögött ebben az esetben nem egy LGT film, hanem egy anya és egy fiú különös helyzetben megélt bonyolult kapcsolata bontakozik ki. Amennyiben ezt el tudjuk fogadni, teljesen más, valószínűleg sokkal jobb élményt kapunk.

Így ugyanis érthető, hogy Barta Tamás tizenhat évesen indult, eleinte Fenyő Miklóshoz fűződő zenészi karrierjéről miért esik nagyon kevés szó. Miként az is, hogy az 1970-ben a magyar fiatalok által az álomzenekarba - supergroup - beválasztott gitáros alig hároméves LGT-s működéséről sem. Ehelyett képet kapunk arról a fiatalemberről, aki 26 évesen úgy döntött, hogy a kommunista Magyarország helyett inkább az Amerikai Egyesült Államokban akar élni. Nem elmesélve, hogy ezzel nagyon nehéz helyzetbe hozta volt zenekarát, és megmutatva a haláltáborokat megjárt, Budapesten maradt, özvegy édesanyja további sorsát. Akivel közel nyolc éven keresztül leginkább magnókazettákra felmondott hangüzeneteken tartják a kapcsolatot. A film legjobb fogása, hogy ezekre a "levélváltásokra" építkezik.

Azt hiszem, ez a film soha sem született volna meg, ha Barta Tamás egyedül maradt anyukáját az utolsó pillanatig ápoló Hajdú Judit - akinek a film rendezője a lánya -, mint a Barta örökség kezelője, nem érzi szükségét e fura kapcsolat, általa értelmezett megmutatásának. Aminek mentén némi képet kapunk a hetvenes évek szocialista Magyarországáról, a hiánygazdaságról, az olyan vágyott luxustermékekről, mint a színes tévé és a Gillette eldobható borotva. Igaz, mindezt úgy, hogy vagy kortársnak, vagy alapos történelmi tudással felvértezettnek kell lenni az utalások megértéséhez. Mert miként szinte teljesen kimarad az LGT a filmből, az akkori Magyarországnak is csak a felszínét kapargatják az alkotók.

Akik szerintem a film végére egy másik - kézenfekvő, de akár el is kerülhető - hibába is belegyalogolnak. Ahelyett ugyanis, hogy a film csak erre a különlegesen dokumentált anya-fiú kapcsolatra koncentrált volna, úgy tesz, mintha az 1982 óta rejtélyes gyilkosságot is megoldaná. Egyetlen teóriát áldokumentarista, Frei Tamást megszégyenítő hatásvadász módszerekkel tényként beállítva. Így szó sem esik a ma már feltárt, a nyolcvanas évek elején Kaliforniában garázdálkodó magyar maffiáról, Bartáék üzleti húzásáról, a különös életbiztosításról, és a gyilkosság tényszerű momentumairól sem. Talán ennek is köszönhető, hogy a szolnoki bemutatón jelenlévő, a filmben tulajdonképpen feltételezett gyilkosként feltűntetett Fekete Barnát nem lincselték meg. Hajdú Eszter filmjének vége ugyanis nagyon sántít, és tulajdonképpen csak arra jó, hogy másfélórás legyen tőle a mozi.

Hajdú Judit, aki tulajdonképpen Barta Tamás anyukájának a bőrébe bújik, a film szolnoki bemutatója után azt mondta, azért szerette volna ezt a filmet elkészíteni, hogy ne veszhessen el Barta emléke. Barta azonban nem az anyukájához fűződő viszony, és még csak nem is a meggyilkolása miatt fontos karraktere a magyar könnyűzenének, hanem alig évtizedes hazai pályafutása és az amerikai álombeli sikertelensége okán. Ha a jogdíjas lejátszásokon túl is meg akarjuk őrizni, akkor egyszer ezeket kellene alaposan körbejárni és megmutatni.