Mintakönyv

Aki csak egy picit is érdeklődik a XX. század magyar történelme iránt, annak akkor is kellett találkoznia Dr. Romsics Ignác nevével, ha nem történész és nem járt se Pesten, se máshol történelem szakra. Romsics Ignác, aki ma már Széchenyi-díjas egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a hetvenes évek óta publikál a magyar történelemről szak- és kevésbé szakcikkeket, könyveket. Kutatási területe elsősorban Magyarország két világháború közötti története - benne kiemelten a régen és ma is sokat vitatott 1919-1920-as események -, így Bethlen István egykori miniszterelnök életének és politikájának is az egyik legjobb ismerője. Magyarország története a XX. században monográfiája, illetve a 2017-ben megjelent Magyarország története című munkái sokak szerint a maguk nemében a legjobb ilyen kiadványok. A magam részéről pedig azt kell mondanom: Romsics Ignác a Hetven év című, Egotörténelem 1951-2021 alcímű, a Helikonnál tavaly megjelent munkájával az önéletrajzok kategóriájában is kiemelkedőt, sőt követendőt alkotott.

Eddig nem tudtam, hogy Romsics Ignác a Kalocsa környéki tanyavilágból, az egyik nagyobbra nőtt tanyaközpontból származik, ahol élete első szűk másfél évtizedét töltötte. Szerencsénkre. Merthogy önéletírása apropóján az Alföldre oly jellemző tanyavilágról, az ott élők mindennapjairól, történelemhez és nagyvilághoz való viszonyáról elképesztően alapos, gazdag és részletes képet fest. Lehet, hogy tévedek, de szerintem alig akadhat ma Magyarországnak ehhez a környékhez hasonlóan feldolgozott szeglete. Ráadásul Romsics Ignác mindezt nem akadémikusi magaslatokból, történészi szakszavakkal meséli el, hanem a gyarló, a világot megismerni akaró hétköznapi ember, nagydumás lazaságával. Egyszerűen letehetetlen a könyv, miközben a szerző semmit sem állít megalapozatlanul, azaz minden lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal van alátámasztva. Odáig, hogy az alsós énekkönyvéből felidézett úttörőinduló forrását is akadémikusi alapossággal adja meg. Mintakönyv. A történetmesélés, a szórakoztató történelemmesélés, a személyes történelem általánossá tétele és a szakszerű jegyzetelés szempontjából is.

Nehezen tudtam eldönteni, hogy Romsics Ignác életének első tizennégy éve vagy a következő évtized volt-e szórakoztatóbb olvasmány a számomra. Mert a kalocsai kollégiumi években a világra ráeszmélő fiú története épp annyira érdekfeszítő, mint a szegedi főiskolai időszak, benne néhány számomra is ismerős hellyel és névvel. Ráadásul a hatvanas és hetvenes évek közepe közötti időszakról Romsics Ignác nemcsak eseményeket mesél el, de amolyan kultúrtörténeti utazást is tesz korabeli filmekkel, könyvekkel, folyóiratokkal és természetesen zenekarokkal. Persze könnyű annak, aki tizenéves kora óta emlékeztetőket ír önmagának a kulturális élményeiről, sőt meg is őrzi azokat, így fél évszázad távlatából vannak saját forrásai, amikre támaszkodhat. Bevallom: irodalmi élményei közül néhány olyat, ami nekem eddig kimaradt, mint egy szorgalmas diák kijegyzeteltem Romsics Ignác életrajzából, hogy ha majd egyszer lesz időm, pótolhassak valamit a lemaradásomból.

Tudom, hogy nekem mindenről Szolnok jut eszembe. De Romsics Ignác önéletrajzának - igazából csak első része, mert ebben csak a nyolcvanas évek közepéig-végéig mesél - olvasása közben nem tudtam szabadulni a Kalocsa és környékének irigylésétől. Hiszen a professzor könyve, miközben persze magáról és a családjáról is szól, igazából egy helytörténeti munka is. Ha valaki csak az első harmadát olvassa el, megismeri a 20. század első kétharmadának alföldi embereinek életét, mindennapjait, a ruházkodástól kezdve, a lakásviszonyokon, az ünnepeken át, a politikai változások leképeződéséig. Még egyszer mondom: szubjektíven, de objektív tényekkel alátámasztva, megmagyarázva. Ehhez képest a kalocsai katonaságról és a szegedi főiskolai évekről szóló fejezetek - benne a besúgók árulásaival - inkább kultúrtörténeti forrásközlés az 1965-73 közötti időszakról, míg a kötet második fele egy rendkívül okos, kutatni és kételkedni akaró fiatalember küzdelmes hétköznapjai a Kádár-korban, de már a fővárosban.

A magam részéről várom az életrajz második kötetét, mert az hiszem, érdekes adalékokkal és sztorikkal fog szolgálni a rendszerváltás utáni Magyarországról is. És bízom abban, az elmúlt évtizedek nem kevés szolnoki kötődésű Romsics-tanítványa közül akad majd néhány, aki ha nem is az életrajzírásban, de a történelem elmesélésében a professzor nyomdokaiba lép. Mert Romsics Ignác Hetven év című munkájának számomra mégiscsak az a legnagyobb tanulsága, hogy lehet valaki bármilyen nagy koponya, a kommunikációs képességet, a mesélni tudást nem nélkülözheti. Márpedig ebben az esetben egy nagy történész remek történetmesélésével is találkozunk.