Kiléptek a fénybe

Nem tagadom, hogy előzetes elvárásokkal járok színházba. A szolnoki Black comedy premierjére például úgy indultam, hogy egy könnyed, angol vígjátékra számítottam. Semmi mélyenszántó, fajsúlyos gondolat. Szórakozni, de nem a térdemet csapkodva nevetni akartam. Kikapcsolódni, de úgy, hogy a végén ne sajnáljam az eltelt időt. Nem csalódtam. Úgy ment el a két felvonás, hogy egyetlen pillanatra se kalandoztak el a gondolataim, nem unatkoztam, ráadásul teljesen megszűnt a külvilág. A szinte folyamatosan színpadon lévő hat színész és a két epizódszereplő Szurdi Miklós rendezte játéka teljesen beszippantott. Mert bevontak a szereplők történeteinek a megfejtésébe, olykor rám ijesztettek, hogy most vágják fejbe egymást a színpadon, és néha először felnevettem egy poénon, majd a következő másodpercben rájöttem, inkább sírni kellene.

Mitől működik a Black comedy? Azt hiszem, elsősorban attól, hogy Szurdi Miklós rendezőnek az egész darabot illetően volt valamiféle víziója, amit következetesen végig is vitt, illetve óvta magát és a színészeit a könnyű poénoktól, a vásári ripacskodástól. És ezek nem csak a sötét és a világos megfordítása, a sötétben tapogatózást végig zseniálisan alakító színészekben érhetők tetten, hanem talán azokban az apró titkokban is, amikre a sötétben lassan fény derül. Komédiát látunk, ami ezekből az apró kis hazugságokból tragédiává épül. Azt hiszem, az különbözteti meg a színházi rendezőt a színpadra állítótól, hogy valódi gondolatai vannak az adott műről, kezdeni, hozzátenni akar vele valamit, ami mindezek nélkül csak leírt, felmondható szöveg. A gondolatait képes figurákká, a figurák történeteivé alakítani, amiket aztán a színészeivel meg is tud valósíttatni. Így vált Peter Shaffer darabja Szurdi Miklós Black comedy-jává.

Ne kisebbítsük Ónodi Gábor érdemeit! A szolnoki Black comedynek ő a főszereplője. Méltán. Az általa megformált Brindsley Miller életének lassan feltáruló kalandjai az ő szavakból és mozgásokból ötvöződő játéka által viszik előre ennek a fél estének a történetét. Parádés, ahogy az elsőre talán sajnálni való, szerencsétlen szobrászról szép lassan kiderül, hogy mennyi sötét titkot rejt az élete, ami egyáltalán nem a sötétben elfedni próbált, kegyes kis hazugságok miatt dől össze. Ónodi végig a színen van, hatalmas energiával dolgozza végig a két felvonást. Azt hiszem, rászolgált arra a bizalomra, amit az első szolnoki főszereppel kapott.

És bár nem főszerepet játszanak, de a korábbiaknál jelentősebb alakítás lehetőségével Vándor Attila és Sárvári Diána is él. Vándor Attila diszkréten meleg, nyilvánvalóan sznob és tulajdonképpen meglopott szomszédja úgy nyújt biztos támaszt Ónodi Gábor vagy éppen Gombos Judit karaktereinek játékához, hogy közben saját alakját is felépíti. Nyugodtan fókuszálhatnánk végig csak rá az előadás közben, simán kirajzolódna egy külön történet, önálló főszereplővel. De mégsem tolakodik előtérbe. A rendező által kijelölt helyen marad. Azaz igazi karakterszínész. Miként az eddig sajnos szintén mellőzött Sárvári Diána, aki akár közönségesen is lehetne az elhagyott, talán teherbe ejtett, sok titkot tudó egykori szerető, ám ő a méltóságát valahogy megőrző, szeretni való, csak szeretni akaró lány marad. Derűsen, gyönyörűen és őszintén.

Természetesen hosszan lehetne méltatni Gombos Judit végül lerészegedő vénkisasszonyát. Vagy a Kulcskeresőkhöz kicsit hasonló karakterbe helyezett Pertics Villő ezúttal is hibátlan játékát. Miként Karczag Ferenc ezredesét, vagy a csak két jelenetre feltűnő, villanyszerelő Zelei Gáborét. (Deme Gábor rövid szerepe mellett talán segédrendezőként szerzett nagyobb érdemeket.) Nem csak a komoly kihívást jelentő, a sötétség megjelenítéséhez nélkülözhetetlen nézésük és mozgásuk miatt, hanem mert végig az érződik: csapatban játszanak. Ami nélkül ez az előadás összeomlana.

Nem állítanám, hogy a szolnoki Black comedy a premierre összeállt. Készen van, de szerencsések lesznek, akik egyre később látják, mert érni fog, gyorsulni fog, és néhány előadás múlva egy igazán lendületes, pörgős tragikomédia lesz. Amivel egyetlen problémám van. A műsorfüzet. Ugyanis tudom, hogy a nézők többsége nem felkészülten, a darabnak, a rendezőnek, esetleg a szereplőknek utána olvasva érkezik az előadásra. Így gőze sem lehet arról, hogy például a The Beatles A Hard Day's Night című dala nemcsak azért szólal meg "nyitányként", mert egy nehéz nap éjszakáját fogjuk látni. És a több szereplőtől elhangzó, az arisztokratikus angolok melósokra vagy külföldiekre vonatkozó megjegyzéseik is érthetőbbek és ütősebbek lehetnének, ha az első pillanattól kezdve világos, időben hol járunk. Mindebben segíthetett volna egy olyan műsorfüzet, ami levetkőzi az előző 13 évad sematikus, kötelező gyakorlat füzeteit, hisz akár egy képzeletbeli újságot is kézbe kaphattunk volna a kora hatvanas évek Angliájából, benne a szereplők valós és eljátszott karaktereivel. Nálam ez tette volna fel a csillagot az ötös fölé.

(Az illusztrációk a Szigligeti Színház oldaláról valók.)