[Ajánlom]

Kettő az egyben

2023. szeptember 25.

A szolnoki Lila ákác lényegében egy színpadon két előadás, és ezek az azonos cím ellenére csak ritkán keresztezik - szerintem inkább zavarják - egymást. A színészek mindent megtesznek, hogy a rendezői és a közgazdasági igényeket kielégítsék. Szerencsénk, hogy közben vannak remek alakítások.

A Tóth Mancit alakító Bíró Panna Dominika ismét lejátssza a csillagokat a Szigligeti Színház feletti égről. A Lila ákácban, ha kell, naiv fruska vagy önmagát dögösnek mutatni akaró táncosnő, majd öntudatos fiatal lány, aztán meg összetört, őszinte szerelmes. Egyetlen pillanatra sem lehet kételkedni az útban, amin a karaktere végigmegy. Még akkor sem, amikor indokolatlanul fakad dalra vagy perdül táncra, hiszen a fiatal színésznő ezeket is beépíti Tóth Manci alakjába, ami így olyanná válik, hogy mai ruhába bújva bárhol és bármikor szembe jöhetne velünk az utcán.

Szinte ugyanezeket leírhatom a Csacsinszky Pált alakító Csákvári Krisztiánról is, mert végtelenül hitelesen jeleníti meg az először csapodár, talán az idősebbeket majmoló úrfiból végül őszinte és összetört szívű szerelmessé formálódó fiatalembert. Ugyancsak annak ellenére vagy azzal együtt, hogy neki is sokszor és indokolatlanul - a darab elején például egymás után négyszer - kell dalra fakadnia, ám ez őt sem zökkenti ki a karakterépítésből. Oly annyira - na, erre nem számítottam -, hogy a fináléban, miközben körülötte zeng a "kórus", úgy marad kívülálló és jeleníti meg némám az összetört szívét, hogy - nem szégyellem - kicsordultak a könnyeim.

A ragyogó két főszereplő mellett szólni kell a Hédit alakító Cseke Lilla Csengéről is. Már a Liliomfiban is zseniális volt Erzsikeként, és most is kiderül, hogy idővel vérbeli, sok eszközt használni tudó komika válhat belőle. Talán nem sértődik meg, ha Psota Irénhez hasonlítom, vagy azt kívánom - leginkább magunknak -, hogy olyan csillag váljon belőle.

Természetesen nemcsak a fiatalok - jó értelemben vett - játszótere a Lila ákác. A mostani szolnoki társulatból senki nem tud úgy jelen lenni a színpadon, személyiségével azt úgy betölteni, mint Radó Denise. Ha Bizonyosné Nagyságos asszonyként belép a színpadra, akkor az az övé, ami nagyon jól illik az általa megformál fiurához. Mészáros István Pulcher pedig mindehhez remek férj, aki miközben a saját alakját is építgeti, minden közös jelenetben untermannja a dráma cselekményét felkavaró asszonyságnak, és így az egész darabnak. És ne feledkezzünk meg az Angelusz papát alakító Zelei Gáborról sem, aki először nőimitátorként jelenik meg a színen, majd azt szó szerint és képletesen is levetkőzve lesz keménykezű, közben mégis érző szívű ügynök, aki pontosan tudja, miről szólnak, és olykor mit kívánnak a világot jelentő deszkák.

Olykor felmerül bennem, hogy nézőként mennyire kell nekem a színház működésének gazdasági vonatkozásaival törődnöm, van-e közöm egy előadás kapcsán például a társulaton belüli foglalkoztatási kényszerhez? Az idei szolnoki évad első bemutatója után úgy érzem, hogy bár nem szeretnék ilyesmivel foglalkozni, a Lila ákác rákényszerít. Merthogy miközben nagyjából zajlik a Szép Ernő darab cselekménye a színpadra épített, futófényekkel körberakott színpadon, ami tulajdonképpen egy orfeum pódiuma, abban a bizonyos mulatóban, a Szigligeti nagyszínpadának többi részén egy teljesen másik előadás megy. Igaz, leginkább csak az első felvonás alatt. Érthetetlenül megszakítva a valódi darab cselekményét zavaró dalbetétekkel. Arról nem is beszélve, hogy miközben a helyszín és a cselekmény időben nincs rendesen elhelyezve, ebben az orfeumban olyan derekas zsidózás zajlik, amit ma már nehezen lehet azzal védeni, hogy esetleg ez így olvasható az eredeti darabban. Pláne, hogy az előadás egészét tekintve épp oly funkciótlan, mint a meleg szituációk felvillanása. Ám a legmeglepőbb mégis az, hogy a Lila ákácon belüli két előadás milyen ritkán keresztezi egymást.

Kell nekem ezt magyarázni vagy megérteni? Akkor nem kellene, ha nem venném észre, mert ha már szükséges, akkor is kevésbé kellemetlenül és feltűnően, vagy netán az eredeti darab lényegéhez jobban kapcsolódóan, abba belesimulva történik. Különben értetlenkedek, és azt mondom, a kettő az egyben így lehet, hogy gazdaságos, csak éppen nem jó. Se a színészeknek, se a nézőknek. Az előbbieknek akkor sem, ha megpróbálnak mindent kihozni a szinte védhetetlenből. Az utóbbiaknak meg azért, mert bár parádés alakításokat láthatnak, a végeredmény egy elhagyni ígért időszakot idéző, nem előre, hanem hátrafelé mutató előadás.

(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók.)

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

A Ságvárin az ötvenes évek végén
A szolnoki Szapáry utcában felépített Nemzeti szálló e kép készítésekor még fogadott vendégeket, igaz már nem a 7-es számú telken állt, hanem Ságvári utca 22. volt a címe. Fodor Dániel egykori szállodája a fotózáskor alig hatvanéves lehetett, és a mellette álló Czinóber-ház is csak 25 körüli akkor.

Az Album további képei
 

AKB

Tiszaligeti félmunka
Szolnok a félmunkák városa. A tiszaligeti Aréna utcában - a pólócsarnok mellet visz a futópályához - nagyjából 3 hónapja ritkították az erdőt, és azonnal aprították a nyesedéket. Aztán hazamentek a legények. A nyesedékhalmok egy része pedig azóta is ott rohad az út szélén. A fűrészre, az aprítógépre volt pénz, a szállításra nem? Vagy más dolga lett volna? Netán ez valami terv? A város rendjéért felelősek közül 3 hónapja senki nem járt arra? Gyorsan-gyorsan egy képviselőjelölt kamerával szaladjon, mert három hétig még bennük bízhatunk!

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Húsz éve még állt
A Szentháromság téren, körülbelül a Mária utca torkolatával szemben, nagyjából a mai a Cserkészház bejárata előtt húsz évvel ezelőtt még biztosan állt Kamotsay István különleges alkotása. A talán 1974-ben felállított "rozsdaszobor" az elmúlt két évtizedben tűnt el nyomtalanul.

A Szoborpark további képei