Hazai filmek a szobában

Tudom, a világhálón ma már szinte bármi elérhető, tehát lesznek, akik leszólnak azért, mert hajlandó vagyok filmekért fizetni, sőt másokat is erre buzdítok. Sajnálom őket, mert az én szememben a film, a zene, a kép ugyanolyan "termék", mint a tej, aminek az előállításáért meg kell dolgozni, akik dolgoznak érte, azokat meg kell fizetni, és sem a boltból, sem máshonnan nem lopunk. Sőt, ahhoz, hogy holnap is legyen valakinek kedve tejet termelni vagy filmet csinálni számomra (is), kell, hogy megéljen belőle, ami nélkülözhetetlen a "fogyasztók" fizetése nélkül. Emlékszem, pár éve mennyire meglepődött egy középiskolás osztály, amikor kiderült, nem másolt DVD-ken meg háttértárolókon vannak filmjeink, hanem eredeti, műsoros kiadványokon. Nem gondolom, hogy generációs szakadék volt köztünk. Inkább neveltetésbeli különbség. Semmi sincs ingyen. Főleg az nem, amibe mások munkaórákat fektetnek. Ezért is örülök, hogy végre elindult a magyar filmek fizetős megosztója, és bízom benne, az általam befizetett pénz visszakerül az alkotókhoz, így újabb filmek készülhetnek.

Nagyjából félóra böngészés után döntöttem el, hogy a filmio.hu előfizetője leszek. Rábukkantam ugyanis Miklauzic Bence Nino bárkája című tévéfilmjére, amit már az őszi, szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon (ATAFF) meg szerettem volna nézni, de lemaradtam róla. Úgy gondoltam, december végéig nekem megér 890 forintot - azaz egy Tisza mozis jegy árát -, hogy ne csak régi magyar klasszikusok, hanem ritkán felbukkanó dokumentumfilmek és tévéjátékok között is keresgélhessek. Ezek ugyanis azok az alkotások, amelyek olykor feltűnnek egy-egy fesztiválon, vagy valamelyik közszolgálati csatorna egyszer műsorára tűzi valami képtelen időpontban, aztán már csak olvasni lehet róluk. Remélem, a filmio.hu ennek is véget vet, és a Nino bárkájához hasonlóan sorra kerülnek be a kínálatba a régebbi és a friss magyar tévéjátékok. Merthogy minden évben egy halom adóforintot költünk ilyesmire, ráadásul többségük egészen kiváló.

A Zöld sárkány gyermekei (2010) és a Parkoló (2014) után nem lehetett kétségem afelől, hogy Miklauzic Bence ismét nemcsak remek, de napjainkról is szóló filmet forgatott. Nem tévedtem. Nino bárkája ugyanis egy reménytelen lakótelep és lakópark határán egykor szebb napokat látott bár, aminek az egyetlen útja a túléléshez a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásán át vezet. Vagy legalább egy ilyen pályázaton vagy alapítványon keresztül, mert a bankok maximum kidobják azokat, akik hisznek a saját vállalkozásukban, és mondjuk, már a fél vagy az egész életüket rátették. Mint a Znamenák István által nagyszerűen alakított Nino, aki persze egy kisstílű, olykor pitiáner vállalkozó. De élni szeretne, és tudja, nálunk vad-keleten ehhez kell némi simlisség.

Szűk egy órás tévéfilmben mesélik el Nino és a pályázat révén hozzá kerülő három sérült ember gyomorforgatóan induló, végül mégis megkönnyezhető történetét és egymásra találását. Esküszöm, nagyjából a film felétől azért szurkoltam, hogy happy end legyen a vége, mert annyira jól esett volna, ha kiderül: ebben a mutyizásra kényszerített, a jéghátán nem jószántából ügyeskedők országában is sülhet el valami jól. Nyertem! Ráadásul nem valami ócska, szirupos, B kategóriás romkom szintjén. Hanem fordulatosan. Úgy, hogy a végén még az uniós tábla is jogosan marad kint, miszerint azon a helyen megváltozott munkaképességű emberek dolgoznak, miközben korábban annak a letakarásával is ment az ügyeskedés.

A Nino bárkája tulajdonképpen egyetlen helyen, az olasz éteremmé varázsolt lakótelepi restiben játszódik. Ahol Cserna Antal, mint emlékeit vesztett szakács mesterműveket kezd alkotni, Gera Marina (Örök tél), mint ritka betegségével megküzdő fiatal lány remek pincér lesz, a talán először filmező Baki Dániel pedig, mint tolókocsis, de teljes életre vágyó fiatalemberből remek kisegítő. Znamenákkal együtt négy egyenrangú főszereplő, akikhez olykor csatlakoznak a mellékszereplők, de tényleg csak azért, hogy a sztori előrelendüljön.

Azt hiszem, most először fordult velem elő, hogy egy magyar film kapcsán azt mondtam, nem vágnék belőle, hanem még forgatnék hozzá. A Nino bárkája ugyanis simán lehetne egy 90-100 perces mozi. Mert például a Cserna Antal formálta szakács balesete, illetve kivonulása a divatos éttermekből egy hosszabb mellékszálat is megérne. Vagy éppen Nino sportrelikviák iránti rajongása, netán a korábbi vendégek eltűnése, esetleg a tolókocsis fiú által bedobott sikeres reklámkampány is. Jól esett volna még nézni négyük különös, de mai, magyar történetét.

Szóval nekem már megérte a filmio.hu. Ugyanakkor nem lesz belőle mozi pótlék. Mert továbbra is fenntartom, hogy nem ugyanaz egy fényekkel, színekkel, beállításokkal, világítással, díszletekkel, jelmezekkel, közelikkel és távolikkal dolgozó filmet több négyzetméternyi vásznon megnézni, mint akár egy nagyobb lapos tévén. Igyekszem, hogy ez a platform nekem csak egy adatbázis, egy ismétlő hely legyen, ahol a mozikba be se kerülő, vagy onnan gyorsan eltűnő magyar filmeket tudom bármikor megnézni. Mert előbb-utóbb Nino bárkájára is ez vár majd.