Gúzsba kötve színházat csinálni

Előrebocsájtom, hogy a La Mancha lovagja, a Jézus Krisztus szupersztár, a Cabaret és A padlás szolnoki bemutatói óta elfogult vagyok Radó Denise rendezéseivel szemben. Nekem már akkor jó, amit csinál, amikor még csak a színlapon látom a nevét. A Kőműves Kelemen bemutatója után pedig már azt is hozzá kell tennem: a végtelenül szubjektív és pozitív hozzáállásom a rendezéseihez csak fokozódott. Az Aba-Novák Agóra színpadán ugyanis bebizonyította, hogy a szükségből is tud erényt kovácsolni, és gyufaskatulyányi helyre is képes elhelyezni azt, ami a legnagyobb szabadtéri színpadért kiált. Zenekari árok híján félplayback technikával, a hely szűkössége miatt Szörényi népzenei elemeket felvonultató dalait tánckar nélkül, ezt a nagyszínpadi művet lényegében stúdiószínházi körülmények között, mégis teljes értékűen állította színpadra. Magunknak kívánhatjuk, hogy egyszer legyen alkalma a Kőműves Kelement gúzsba kötés nélkül is megrendezni!

Mert, mint a Szolnoki Szigligeti Színház idei második, nagyszínházi premierje Radó Denise rendezésének köszönhetően igazolja, egy balladai alapokon nyugvó régi történet is lehet végtelenül aktuális. Sőt, nem kell ahhoz ripacs és bumfordi kiszólásokkal teleaggatni egy szöveget, hogy a szereplőkről azt érezzük: a nézőtéren ott ülnek a megfelelőik. Minden bizonnyal azért, mert a rendező nemcsak a szövegkönyv és a dalszövegek visszamondását tűzte ki célul, hanem átgondoltan hangsúlyokat tudott adni a karaktereknek és az elhangzó mondatoknak. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy miközben megerőszakolás nélkül is a máról szól a Kőműves Kelemen balladája, igazi karaktereket építhetnek a színészek a rendelkezésükre álló két felvonásban. Talán nem sértődik meg senki: Radó Denise színészi feladatokat adott a színészeinek.

Az egyébként főleg énekes szerepekben mozgó Bot Gábornak például jórészt prózában kellett felépítenie a racionális Kőműves Kelemenből az alkotásért mindent feláldozó, olykor a szemellenzősen elfogult és az objektíven gondolkodó figurát. Aki ráadásul nem telepszik rá az egész történetre, nem nyomja el a többi tizenkét kőművest. Nagyon jó, hogy az ellenpontot, a Boldizsárt játszó Barabás Botondnak nem negatív figurának és ellenszenves "kavarógépnek" kell lennie, hanem egy amolyan se hideg, se meleg, folyamatosan agyaló, gondolatai miatt tekintélyes karakternek. Bennem sokféle Lucifer, tanító és gazember, prédikátor és diktátor emlékét ébresztette fel.

Annyira jó volt látni, ahogy Vándor Attila (Márton) az első pillanattól építgeti a saját aggodalmaskodásának fogságában vergődő, mindentől rettegő és ettől bizonytalan és ideges kőművest. Horváth Gábor (Benedek) "fél véka ezüstért, fél véka aranyért" aggódó kisembere zseniális, főleg, ahogy egyetlen pillanat alatt elillan az egyességgel szembeni fenntartása, amikor kiderül, nem az ő felesége érkezik először Déva várához. A huszadik századunkat és napjainkat író tipikus, bármilyen rendszert kiszolgáló kisember megformálása ez. Tényleg első osztályú Harna Péter (Máté), aki mint valami főművezető szaki jeleníti meg olykor a többség véleményét és hangját. De Zelei Gábor és Ónodi Gábor figuráit is ki kell emelni, hiszen ők is lehetőséget kapnak, hogy ne csak tömeges résztvevői, hanem a tömeget alkotó karakterei legyenek a nagy álmokat megvalósító sokaságnak.

Fontos alkotóeleme a szolnoki Kőműves Kelemennek Húros Annamária díszlete és jelmezei. A rendkívül szűk térben tulajdonképpen három játszó területet jelölt ki, amik előttünk is vonalakból rajzolódnak meg, így nem borítják, takarják a rendelkezésre álló kevés helyet. Mondhatnám, hogy az építkezéseken használt állványokból és ezek elemeiből álló díszlet minimalista, ám az átlátszó kockák miatt, amelyekből a vár épül és omlik, ennél jóval többről van szó. Azzal pedig, hogy olykor fényfestéssel tágul ki a tér, tényleg a lehetőségeik határain messze túlnyúlnak az alkotók.

És ne feledkezzünk meg Sebestyén Csaba koreográfus munkájáról sem. Mert bár most nem dübörgő nagyzenekar kelti életre a hangokat, ezek a dallamok mozdulatokért kiáltanak. Annak ellenére, hogy olykor szekrénnyi helyen kell táncolni, behúzott hassal kell a ritmus zakatolását követve mozogni, és közben vigyázni kell a többiekre, a díszletre és a színpad szélére, a koreográfia legalább annyit tesz hozzá az előadáshoz, mint a díszlet, a jelmez, a fények, a zene és a színészek. Szerencsére nem Radó Denise hamvait, de hogy lelkét, kreativitását és tehetségét ebbe a produkcióba belekeverték, abban egészen biztos vagyok. Ezek nélkül ugyanis úgy omolhatna össze estéről estére a szolnoki Kőműves Kelemen, mint Anna feláldozása előtt magas Déva vára.

(A fotókat Noltész Zoltán készítette és bocsájtotta rendelkezésemre. Köszönöm!)