[Ajánlom]
Eltűnt világ emlékkönyve
2020. július 27.
A Szolnok környéki tanyavilágról se feledkezzünk majd meg, ha egyszer várostörténetet akarunk írni! Miként arról sem, hogy e téma egyik fontos forrásmunkája lehet a Sulák Istvánné által összeállított Emlékkönyv Tenyőszigetről című kötet! A tartalmától és a fotóitól leesett az állam.
(NYÁRI ISMÉTLÉS: Ez az írás június 8-án jelent meg először.)
Ha jól sejtem, az utolsó, Szolnok környéki tanyasi iskolát valamikor fél évszázada, a hetvenes évek környékén zárták be. Ez azért fontos, mert ezek a mindenki emlékezetében legendás helyként élő intézmények azok a kapcsok, amelyek egy eltűnt világ utolsó lakóit még egymáshoz és a térképről is leradírozott szülőföldjükhöz kötik. Miközben azt azért tegyük hozzá, hogy nem mindegyik tanyasi iskola és környéke lett olyan szerencsés, mint a tenyőszigeti, amelynek egykori nebulói, és így a néhai tenyőszigetiek a mai napig rendszeresen összejárnak.
Tudják, hol van Tenyősziget? Nagyjából a szandai katonai repülőtér mögött, az Alcsi-Holt-Tisza alatt, Szandaszőlős, Rákóczifalva és Kengyel határai között. Ha autóval akarjuk megközelíteni Szolnok felől, akkor a 442-es főúton, a város vége tábla után, félúton Rákóczifalva felé, balra kell bekanyarodnunk a Beke Pál halma irányába. Ma már leginkább csak óriási, egybefüggő táblák, csatornák, itt-ott kisebb, alföldi erdők jellemzik a környéket, ahol csak mutatóban maradt meg néhány tanya. Sulák Istvánné Karkus Piroska Erzsike 2019-ben már második, bővített kiadásban megjelent Emlékkönyv Tenyőszigetről című munkájának olvasásáig nekem is nagyjából ennyi volt ez a ma már szolnoki külterület.
De tudják, mi volt a XX. század első kétharmadában Tenyősziget? Egy olyan hatalmas tanyavilág, amelynek legalább két csárdája, saját cipésze, bognárja, és 1926-tól két tantermes iskolája, sőt helyi "kultúrházként" működő gazdaköre is volt, bolttal, kocsmával, mozival. A helyiek által felépített iskola egyik tantermében alsósok, a másikban felsősök tanultak. Volt, hogy egyetlen pedagógus irányítása alatt, olykor száznál is többen. Bár saját templomuk nem volt, de az ott élők Kengyelről református, Rákóczifalváról katolikus papot szállítottak a tenyőszigeti, vasárnapi misékhez. Saját búcsújuk is volt. Becsélések szerint hat-hétszáz ember élhetett Tenyőszigeten, akiknek a többsége az előző század elején vásárolt itt kisebb-nagyobb területet, hogy aztán az 1959-es téeszesítés után lassan - de szándékosan - elsorvadjon ez a különös világ.
Egészen hihetetlen, amit Sulák Istvánné ebben a - szándékai szerint nemcsak a múltnak, de a tanyavilághoz személyes emlékekkel már nem kötődő jövőnek is készített - könyvben összegyűjtött. A személyes, a tanyavilág életét oral history módszerével bemutató kis történetek is fantasztikusak, ám a képanyag még ehhez képest is egészen elképesztő. A XX. századi, magyar vidék életről ennyi, nem propagandisztikus, hanem családi és személyes fotót egy kötetben még sehol se láttam. Az állattartástól, a disznóvágáson és az aratáson át, az ünnepekig és az iskoláig szinte minden megjelenik ebben a könyvben. Komolyan mondom, felfoghatatlan, hogy nagyjából 1912 és 1972 között kik és miért fotóztak ennyit ezen a környéken, miként az is, hogy ezek a felvételek miként maradtak meg.
Persze, mint kiadvány, mint történelmi munka, számtalan sebből vérzik ez a kiadvány. De mindez megbocsájtható a szándék és a lelkesedés miatt. Mert már így is sokkal többre jutott ez a könyv, egy ma már nem létező "település" történetének a feldolgozásával és bemutatásával, mint sok falu és város csak a maga XX. századával. Sulák Istvánné könyve pontosan az, amit a címe ígér: egy klasszikus emlékkönyv. Amiben azonban bő száz esztendő keveredik, és éppúgy benne vannak az ősök, mint a mai leszármazottak, akiknek fontos, hogy gyerekkoruk boldogságos helyszíneiből minél több mindent megőrizzenek a következő generációknak.
Megkönnyezve letehetetlen munka. És tényleg büszke vagyok, hogy Szolnokon ilyenek születnek. Milyen jó lenne, ha a város minden városnegyedéről és külső területéről egyszer születne valami hasonló. Az lenne az igazi szolnoki üzenet a jövőnek.
Album

Szolnok közepe 1974-ben
Már majdnem készen volt a Pelikán szálló, és a 4-es főút szolnoki rekonstrukciója is a végéhez közeledhetett, amikor Bucsu Gyula ezt a fotót elkészítette az 1-es ABC elől, ahol talán már a parkolót építették. Fél évszázaddal ezelőtt így nézett ki Szolnok új belvárosa, ami akkor még nem Hild tér.
AKB

MÁV álláspont
A szolnoki vasútállomás 1-es vágánya mellett lévő táblára festett felszólítást tekinthetjük a Magyar Államvasutak hivatalos álláspontjának vagy új szlogenjének. Mert ugye az elég valószínűtlen, hogy az elmúlt 4 hónapban nem járt arra vasutas, vasúti vezető, és nem tudott volna intézkedni a mocsok eltüntetéséről. Szolnokra is szégyen, hogy a város egyik kapujában így hirdetik az állami vállalat immár hivatalosnak tekinthető álláspontját.
SzoborPark

Nyoma sincs emlékkő
Annyira nyoma veszett, mintha soha nem is állt volna Szolnok határában, az Abonyi út végén, a Tanácsköztársasági emlékkő. A város eltűnt szobrai, Szolnok szocialista emlékművei közül is mindig kifelejtődik, pedig legalább húsz éven keresztül volt egyik helyszíne a Forradalmi Ifjúsági Napok eseményeinek.