[Ajánlom]

Csak a szépre emlékezzünk?

2019. október 21.

Rakéta porszívó, Pobeda, Zsiguli, budapesti metró, Szojuz 36. Ikarusz busz, Videoton televízió, Bakony gyújtógyertya, kiskőrösi borok, Globus konzerv. Egy harminc éve véget ért közel négy évtizedes kapcsolat tárgyiasult és írott emlékei a szolnoki RepTárban. A valamit valamiért elv mentén.

Három évtizeddel ezelőtt, amikor az ország egy jelentős részét az tartotta izgalomban, hogy valóban köztársaság leszünk-e a népköztársaság után, a nagytestvér kienged-e bennünket a béketáborból, és mi lesz az ideiglenesen nálunk állomásozó szovjet csapatokkal, kevesen gondolhatták, hogy majd 2019 októberében épp az 1948 és 1991 közötti Magyar-szovjet gazdasági és kulturális kapcsolatokról nyílik kiállítás Szolnokon. Szubjektív történelmi szemléletem alapján kicsit furának is tartom, hogy egy ilyen tárlatra éppen októberben kerül sor. Abban a hónapban, amikor - legalábbis az utóbbi harminc évben - két forradalmunk és szabadságharcunk leverésére szoktunk emlékezni, amikor az aktuális orosz birodalmakat nem éppen a pozitív oldalon citáljuk. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a magyar-orosz kapcsolatok (is) mindig sokkal bonyolultabbak, mint az a nagyközönség számára látható, és bizony vannak esetek, amikor a valamit valamiért elvnek kell érvényesülnie. Márpedig, ha egy ilyen kiállítás az ára annak, hogy végre a mainál jóval többet tudhassunk annak az 5-600 ezer magyarnak a sorsáról, akik nem jó szántukból építették a szocializmust a Szovjetunióban, akkor nekem belefér, hogy néhány hétig csak a szépre emlékezzünk.

Mert elvitathatatlan, hogy annak a négy évtizednek voltak pozitív hozadékai is. Miként az is, hogy az idő múlásával a kollektív emlékezetben is inkább a szép dolgok idéződnek fel, az objektív értékelés pedig megmarad a tudóstársadalom és az ő munkásságukra fogékony vájt fülűek privilégiumának. Elvitathatatlan tény, hogy az adott történelmi szituációban - lásd jaltai egyezmény - nekünk a keleti blokkban volt a helyünk kijelölve. A realitás pedig azt diktálta, hogy a lényegében elpusztított országot a Szovjetunióval együttműködve, az ő érdekeit szem előtt tartva építsük újjá. Miután pedig 1956-ban is egyértelműen a tudomásunkra hozta a világ, hogy hol a helyünk, ezen az oldalon maradva kellett kihozni a lehetőségekből a legtöbbet. Márpedig visszaemlékezve a tábor többi országára, a magyar lelemény ki is maxolta a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa - azaz a szocialista közöspiac) kínálta kapukat és kiskapukat. Így lettünk a legvidámabb, nem utolsó sorban pedig nem éhező, fázó, sőt kicsit fogyasztani, gyarapodni, világot látni is tudó barakk lakói.

Amihez hozzátartozott például a budapesti metró építése, ami a Szovjetunió nélkül nem valósulhatott volna meg. Vagy éppen az ország motorizációja, ami az ötvenes években több száz Pobeda személyautó behozatalában, a hatvanas-hetvenes évektől pedig Moszkvicsok, Zsigulik és Zaporozsecek révén öltött testet. De szinte minden magyar háztartásban zümmögött legalább egy Rakéta porszívó vagy egy Szaratov hűtőszekrény, hogy a különböző szerszámokról és egyéb háztartási gépekről ne is beszéljünk. És miként a RepTárban november közepéig látható kiállítás is rámutat, hasonló dolgok a másik relációban is elmondhatók. A szovjet városképet Ikaruszok határozták meg, a szerencsésebb dolgozók Videoton vagy Orion tévét nézhettek, és a Baltikumtól Vlagyivosztokig rengetegen fogyasztották a Globus konzerveket, itták a magyar borokat és szerették a nálunk termett gyümölcsöket. Még akkor is, ha szinte minőségi korlátok nélkül, természetesen nem valós piaci áron adtunk el mindent a nagy testvér népeinek. Ez pedig ott, sokszor valóban több volt a semminél, így talán érthető, hogy a magyar termékek iránti nosztalgia kicsit erősebb kint, mint nálunk az orosz áruk emlékezete.

Bár, aki megnézi a Szolnoki Repülőmúzeum csarnokának galériájában felállított kiállítást, számtalan olyan tárgyat talál majd, ami nosztalgiával tölti el. Legyen az egy fegyver, amit a harmincon túli férfilakosságnak testközelből kellett ismernie, vagy éppen egy futurisztikusnak ható háztartási eszköz, egy játék, netán a szamovár és a tea. Nem is beszélve az 1980-as szovjet-magyar űrutazás tárgyi és képi emlékeiről. Amelyek mindazokban élhetnek, akik fel tudják magukban idézni annak az egy hétnek az izgalmait, amikor Farkas Berci az űrben járt.

Persze nem kevésbé érdekesek a kiállítás korabeli dokumentumai és fotói sem, úgyhogy aki csak egy kicsit is jobban szeretne elmerülni a témában, szánjon több időt a tárlatra. Számomra megmosolyogtatóan érdekes volt például Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatójának levele Grósz Károlyhoz, amiben a NOSZF (Nagy Októberi Szocialista Forradalom) hatvanadik évfordulójának tiszteletére készítendő hanghordozó gyártására kéri a párt áldását. Mellette pedig ott egy részlet Kádár János, a NOSZF-fal kapcsolatos gondolataiból, amely a lemez A oldalára került. Vagy említhetném azt a fotót, amelyen Aczél György az 1981-85 közötti időszakra szóló kulturális egyezményt írja alá. Háta mögött pedig ott mosolyog a magyar küldöttség tagjai között Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás. Lehet, hogy nem is annyira idegen tőlünk ez a kiállítás?

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Családi képből lap
A kép közepén, a fa alatt, az anyukája mellett álló kisfiú már biztosan nyugdíjas. Ha az apukája is él még, akkor az öreg közel van a százhoz, de talán el tudná mesélni, hogyan lett ebből a családi fotóból évtizedekig forgalmazott képeslap.

Az Album további képei
 

AKB

Félbemaradt pusztulás
Nemcsak az a baj, hogy a Mária utcában egy újabb régi, szolnoki ház tűnik el. Hanem az is, hogy az eltűnés milyen hosszú ideig tart. Hónapokkal ezelőtt kezdték a bontást, aztán félbemaradt. Így ma, a járda mellett egy kibelezett ház megmaradt főhomlokzata várja a sorsát. Amit reméljük, nem valami vihar fog beteljesíteni! És nem akkor, amikor valaki pont arra sétál! Mert ez a bontás már nemcsak ronda, de életveszélyes is. Hónapok óta. Szolnokon.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A haza mindenesének szolnoki emléke
Több oka is van annak, hogy ezt a képzőművészetileg jelentéktelen emléktáblát ezen a módon is meg szeretném örökíteni. Egyrészt félek, hogy Várkonyi István vagy Kandó Kálmán sorsára jut. Másrészt Szolnok történetében is fontos összefogásra emlékeztet. Harmadrészt pedig hamarosan itt a Takarékossági Világnap.

A Szoborpark további képei