BSZ 10: Tíz dolog, amit ajánlottam

1. Könyvek Szolnokról

Szolnokiként különösen kedvesek nekem a szolnoki kötődésű írók, költők, legyen ez a kapcsolat bármilyen régi vagy csak áttételes. Ha pedig olyan könyvet írnak, amelyekben a város is megjelenik, akkor teljesen le vagyok nyűgözve.

Márpedig Benedek Szabolcsot lassan három évtizede olvashatom ilyen szemmel (A nagy degeneráció számomra generációs alapmű), ugyanakkor az elmúlt évtizedekben is adott történeteket bőven a kezembe. Bevallom, hogy nálam a "best of Benedek" A focialista forradalom, azért a dobogó második és harmadik helyén Szolnokhoz erősen kötődő művek állnak: A kvarcóra hét dallama illetve a Kádár hét napja.

Viszont, ha verseket és verseskötete kell mondanom ebből a tíz évből, akkor akár szolnoki kötődés nélkül is a sikerlistám első helyén - magasan - Jenei Gyula (Az Eső rendíthetetlen szerkesztője) 2018-ban megjelent Mindig más című kötete áll, amely visszarepített a gyerekkoromba.

2. Szigligeti élmények

Nagyjából a századik szolnoki színházi recenziónál - kritikának nem merném nevezni egyiket sem - járhatok, és talán sokszor tűnik úgy, hogy mindig csak bajom van a Szigligetivel. Párszor már elmondtam: "nem ellene, érte pörölök". Hisz nekem, nekünk a színház, a Szigligeti. Ahol azért az elmúlt tíz évben is voltak egészen kiváló előadások.

Miután tinédzserkoromra ez egyik legnagyobb hatást a Jézus Krisztus szupersztár gyakorolta - amit akkor és azóta is sok helyen láttam -, óriási lelkesedéssel vártam a 2011-es szolnoki bemutatót. Nem is csalódtam. Életem legjobb színházi Jézus Krisztus szupersztár feldolgozása volt, amit akkor a Szigligeti társulata Radó Denise keze alatt bemutatott. Talán már említettem: ötször, a nézőtér öt különböző helyről néztem meg az előadást.

És ez kellően elfogulttá is tett. Mert szerintem a szolnoki A padlás is az általam látottak közül a legjobb volt, a Cabaret-t pedig igazi ajándéknak tekintettem. De, hogy picit billentsek a szubjektívből az objektív felé: tudok ám nem zenés darabokat is sorolni! A máig látható Tizenkét dühös embert, vagy a szolnoki Svejket és a Liftet. Lehet mire emlékezni.

3. Állandó kuriózumok

Először talán magunknak kellene elhinni, hogy Szolnokon is vannak olyan állandó kiállítások, amelyek országosan kuriózumnak számítanak. Ráadásul, ha ezeket valaki alaposabban meg akarja nézni, akkor egy nap nem lesz elég.

A RepTárral felkerültünk a turisztika térképére. Ilyen itthon tényleg csak nálunk van. Miként sehol máshol nincs Polgárvédelmi gyűjtemény. A miénk ott van a Csomóponti Művelődési Ház mögött, az egykori vezetési pontnak épített betonbunkerban. De ugyancsak egyedi a Vasúti almárium, ami a vasútállomáson mutatja be a magyar vasutak működtetésének tárgyi emlékeit. És, ha mindez nem lenne elég, akkor ne feledkezzünk meg a Táncsics utcában a Sorkatonai kiállításról sem az egykori hadkiegészítési parancsnokság emeletén. Ha még a Milléren lévő vízügyi kiállítóhely is működne, akkor tényleg elmondhatnánk, hogy több napra való, különleges gyűjteményünk és kiállítóhelyünk van.

Lehet, hogy nem is elég tízévente csak egyszer írni ezekről?

4. Múzeumi időszaki kiállítás: Pólya

Azt hiszem, nem volt az elmúlt évtizedben a Damjanich Múzeum időszaki kiállítóterében olyan tárlat, amit ne néztem volna meg. Ám, ha arra a helyre gondolok, akkor 2017 óta nekem mindig a Szolnok szülötte: Pólya Tibor című kiállítás ugrik be. Részben, mert egy zseniális, szolnoki, de nemcsak Szolnokon jelentős alkotót mutatott be. Másrészt nem megvett, hanem valóban helyben készült kiállításról beszélhetünk, amihez ráadásul a megnyitóra egy pazar katalógusnak is beillő album készült Csiszár Róbert Péternek köszönhetően.

A legjobb pedig, hogy sorozat lett belőle.

5. Lubickolások a Galériában, például Szurcsik

Eddig nem gondoltam bele, hogy milyen szerencsések vagyunk a Szolnoki Galériával, ami a város igazi, időszaki kiállítási tere. Összeszámolni se tudom, hány kiállítást láttam az elmúlt tíz évben az egykori zsinagóga egyébként is szép falai között. Voltak köztük felejthetőek, kommerszek - ez az élet rendje - és persze olyanok is, amiket nem lehet felejteni. Ilyen volt például Szurcsik József 2016-ban rendezett tárlata, amelynek képei a mai napig felvillannak a fejemben. Belakta a Galériát, lüktetett az egész tér.

Persze nem tudom, mi kell ahhoz, hogy ehhez hasonló kiállítások jöjjenek Szolnokra. Azt azonban igen, hogy a Galéria legtöbb kiállításának hirdetésével teleraknám a várost, hogy minél többen tudják, vegyék észre, olykor milyen fantasztikus dolgok vannak az egykori templomban.

6. És még mindig kiállítás: Tabán (P)anno

Lehet, hogy nem emlékszem mindenre, sőt azt is el tudom fogadni, elfogult vagyok a helytörténeti dolgokkal kapcsolatban. Mindezekkel együtt azt mondom, hogy számomra a Damjanich János Múzeum legjobb és fontosabb kiállítása ebben az évtizedben a Szolnoki Galériában rendezett Tabán P(anno) volt. Mert a város egy lényegében eltűnt, egykor jellegzetes és ma is fontos részét igyekezett megmutatni földrajzi, helytörténeti, néprajzi és képzőművészeti szempontból. Azaz egy rendkívül komplex kiállítás volt, amit a Pólya tárlathoz ugyan nem mérhető, de mégis nagyon fontos katalógussal tettek teljessé és viszonylag örökké valóvá.

7. Helytörténet máshol is: Levéltár

Szerencsénknek gondolom azt is, hogy a nemzeti levéltár Szolnokon működő megyei szervezete, bár nem ez az elsődleges feladata, mégis rendszeresen közszemlére teszi az anyagait. Kiállításai pedig sokszor foglalkoznak a városhoz köthető témákkal. Mint amilyen 2015-ben a Kincsek az elmúlt száz évből című tárlatuk is volt, amin többek között a 24 emeletes makettjét, az Állami Áruház 10 éves tablóját, a Barta-palota vagy a Hasznos-ház homlokzati tervrajzait, illetve számtalan fotót lehetett látni a város múltjából. Nem volt túl nagy alapterületű kiállítás, de annyi érdekesség és információ volt benne, hogy azóta is fájlalom, miért nem lett belőle állandó bemutató, vagy miért nem nyílik meg évente.

8. Könyvek Szolnokról

Az állandó helytörténeti kiállítást számomra a Szolnok múltjáról folyamatosan születő könyvek pótolják. Végignézve a könyvespolcomon rá kellett döbbennem, hogy amióta a blogSzolnok létezik, számtalan olyan kiadvány látott napvilágot, amelyek részben vagy egészben Szolnok történetének egy-egy szeletével foglalkoznak. Sorolhatnám a megyei levéltár Zounuk című évkönyvét, amelyekben minden évben van valami szolnoki kuriózum. Vagy a levéltár munkatársainak - Bojtos Gábornak, Szikszai Mihálynak - az egy-egy témát (pl. bíróság, vasút) feldolgozó, rendkívül alapos könyveit. Amikhez hasonlók persze máshol is születik, elég csak Berta Ferenc szolnoki gyógyszertárakról szóló munkáját említeni, de citálhatnám a kórházról, a helyi Volánról, vagy akár a vegyiművekről megjelent "céges" kiadványokat is. Választani lehetetlen, hogy melyik volt az évtized legfontosabb munkája, hiszen ezek olyanok, mint a LEGO-kockák, amikből különböző módon lehet építkezni.

9. Szabadtéri rendezvények

Így a lista vége felé be kell látnom, hogy ez a cikk egy lehetetlen vállalkozás volt. Mert az elmúlt tíz év szabadtéri rendezvényeiből is simán megszülethetett volna egy ilyen összeállítás. Élén a Tiszavirág fesztivállal, és persze nem megfeledkezve az Örökség fesztiválról, a Szocialista Járművek Találkozójáról vagy a kétévente rendezett veterán jármű mustráról, a Szolnoki Csatáról, na és persze a rendszeres katonazenei találkozókról. Egy csomó olyan rendezvény, ami ugyancsak kuriózum és ki tudja, hány látogatót vonzanak a város határain túlról. Miközben szinte mindegyikkel úgy vagyok, hogy számolom a napokat, amik még a következőig hátravannak.

10. Magyar filmek a Tisza moziban

Néha elgondolkodom azon, hogy talán csak az ország polgárainak a fele mondhatja el magáról: mozi működik a lakóhelyén. Azoknak pedig még kisebb az aránya, akik a kommersz külföldi filmeken kívül mást is kínáló, úgynevezett "művész" besorolású filmszínházakkal lakhatnak egy helyen. Ha pedig mindezekhez azt is hozzáteszem, hogy művész és művész mozi között óriási lehet a különbség, akkor ismét csak odajutok: Szolnok jó helyen. Részben a Tisza mozi miatt, ahol nemcsak rendszeresen, de az országos premierekkel egyszerre vetítenek magyar filmeket. Az más kérdés, hogy nem mindegyik jó, vagy nem mindenkinek tetszik ugyanaz.

Éppen ezért e hosszúra sikerült, és messze nem tízes lista végére csak három, Szolnokon látott, magyar filmet tennék. Goda Kriszta 2015-ös, méltatlanul elfelejtett Veszettek című alkotását, Mátyássy Áron ugyancsak abban az évben bemutatott Víkendjét, és az egy évvel később vetített, de részben Szolnokon forgatott Martfűi rémet, Sopsits Árpád rendezésében.