[Ajánlom]

Benne vagyunk a színházban

2022. február 28.

Mindenki szerelmes és mindenki boldogtalan. Gyönyörűen beszélnek és minden jól hallható. Mintha nemcsak három vendég játszana a darabban. A szokatlan helyen lévő színpadon kívül az egész terem játéktér. Székely Kriszta szolnoki Sirályát nem lehet csak nézni. Részévé válunk.

Székely Kriszta szolnoki Sirálya Csehov darabja. Ám, ha valamilyen oknál fogva nem tudnánk, hogy Anton Pavlovics drámáját állította színpadra a vendégrendező, simán gondolhatnánk, hogy egy mai, kortárs szerző friss szövegből született az előadás. Egy olyan szövegből, amelyben mind a tíz szereplő élete leginkább a szerelem körül forog, és azért csak kilencen szenvednek ettől látványosan, mert Szorin már túl van a hetvenen. És miközben senkinek sem jön össze a boldogság, ott zakatol a történetben a korosztályok közötti feszültség, az őszinteség és a ki nem beszélés mindent elrontó és a rosszat is csak fokozó hiánya. Mindez Anton Pavlovics Csehov 1896-ban írt darabja. Mindez Székely Kriszta 2022-es rendezése. És nem a zseniális díszlettől és mai ruháktól, meg a hátborzongatóan aktuális dalbetétek miatt modern, hanem mert érthető és közünk van hozzá. Nem múzeumi tárgy. Az életünk. Nekem ez a színház.

Székely Kriszta Sirályára nem szabad csak beülni. És főleg tilos az utolsó pillanatban beesni. A 2022-es szolnoki Sirály ugyanis a néző megérkezésével, tulajdonképpen a díszletbe való belépésével, behelyezésével kezdődik. Nem véletlen, hogy úgy érkezünk a terembe, hogy a színpadon már ül valaki. És az sem, hogy az Agórában szokatlan helyre állított színpadon kívül jóformán az egész terem játéktér. A 11. és 13. sor közé fektetett pallókon éppúgy járnak a színészek, mint két oldalt vagy éppen a hagyományos színpad helyére rakott alkalmi nézőtér mögött. Azaz nem előttünk, hanem köztünk zajlik az előadás. Ettől pedig akarva, akaratlanul is részeseivé válunk ennek a Sirálynak. Nem figyelő nézők, hanem résztvevő játszótársak vagyunk, csak nem szólalunk meg. Ezt a színházat szeretem.

Az első jelenettől kezdve azt éreztem, hogy beszippant az előadás. Csak percek múlva jöttem rá, hogy nemcsak a játéktér és a színészi játékok, hanem a szöveg és a szövegmondás miatt is. A Trepljovot alakító Csákvári Krisztián olyan természetes hanghordozással, hangerővel és hangsúllyal beszélt a színpadon, ahogy egy okos, művelt huszonéves teszi ma. Hirtelen zavarba is jöttem, hogy nem játszik, miközben tudtam, hogy játszik. És aztán kiderült, mindenki ugyanilyen tónussal beszél az előadásban, és végig olyan gyönyörűen, hogy elállt a lélegzetem. Ráadásul nemcsak valamennyi szó, betű volt tökéletesen érthető, de ebben a csapnivaló akusztikájú teremben a mikrofonoknak köszönhetően minden az égvilágon eljutott a füleimhez. Hát így is lehet itt színházat csinálni.

És itt így kell, kellene színházat csinálni. Azaz meg kell érteni, hogy mi a különbség egy vidéki, sok műfajt, sokféleképpen, a nem nagyon válogató nézők előtt játszó "népszínház", és egy fővárosi, egy nyomvonalon haladó, az adott színházat választó nézőknek játszó "művész" teátrum között. Mert, ha ez sikerül, akkor a rendező megérti azt is, hogy dolga a társulat tagjait kimozdítani a komfortzónájukból, mert az általában választási lehetőség nélküli nézőknek ez jelentheti a változatosságot. Székely Krisztának mindez sikerült. Ettől pedig olyan lett a Sirálya, mintha nem három, hanem tíz vendégművésszel játszanák. Molnár Nikolett alkoholba menekülő Másája éppúgy egy eddig ismeretlen Molnár Nikolett, mint Molnár László a valahol mégiscsak aljas orvos szerepében, amiben szinte rá se lehetett ismerni. És miközben persze se Mészáros István Pulcher, se Gombos Judit, se Harna Péter, se Karczag Ferenc nem hajították ki az eddigi önmagukat, mégis tőlük szokatlan karaktereket építettek. Harna Péter megalázott férje a második felvonásban pedig nálam egyszerűen a legjobb mellékszereplő díjáért kiált. Pedig ez aztán se nem komikus, se nem táncos szerep.

De hát arról szól a színház - szerintem -, hogy ugyanaz a színész soha sem ugyanaz a színpadon. Persze jó helyeken, jó rendezőkkel, jó színészek esetében. Még akkor is, ha a hülye néző képes azt gondolni, hogy a Régimódi történet Rickl Máriája és Az öldöklés istene egyik feleségének a megformálása után már egyszerűen képtelenség, nem lehet meglepetést okozni, újabb figurát, alakot ölteni. De lehet. A szolnoki Sirály Arkagyinajában egy eddig ismeretlen Radó Denise bújt bele. Ráadásul a hazaérkező ünnepelt színésznő teljesen más figura, mint a gyerekét megérteni képtelen anya, vagy a szerelmét féltő, idősödő szépasszony. De hát színésznőt játszik a színésznő.

És úgy tűnik, Székely Krisztával arról is szólhat a Szolnoki Szigligeti Színház, hogy miközben korábban ismeretlen arcukat mutatják a régi színészek, újak is érkezhetnek. Akár egy darabba mindjárt többen, mint néhány korábbi évadba összesen. Persze feltehető a kérdés, hogy miért? Minek kellenek vendégművészek? A reklám miatt? Vagy, mert tényleg csak ők játszhatnak el egy-egy szerepet? Ebben az esetben talán csak Hajduk Károlyra, A martfűi rém és az Akik maradtak filmek főszereplőjére foghatnám rá, hogy nézőcsalogató reklámarc. De csak addig, amíg nem látom Trigorin, a Sirálybeli író bőrében. Mert onnantól kezdve egyértelmű, hogy ezt neki kell játszania. Miként a két fiatal, Bíró Panna és Csákvári Krisztián esetében is immár világos számomra, hogy Nyina és Trepljov sem lehetett más, és bár még nincs diplomájuk, látszik, hogy megérdemelten lesz, mert volt kiktől tanulniuk. És milyen szép lenne, ha ezzel az előadással visszatérne az a régi, szép hagyomány is, hogy rendszeresen érkeznek pályakezdők, akik egy ideig maradnak, aztán büszkék lehetünk rájuk, hogy innen indultak.

Anton Pavlovics Csehov szolnoki Sirálya Székely Kriszta darabja. Tihanyi Ildi első felvonásban tópartra, a másodikban egy házra emlékeztető díszletében, amelynek hiába ül mindkét oldalán néző, senki sem érzi úgy, hogy nem neki játszottak. És talán Szabó-Székely Ármin dramaturg zenei válogatásának is köszönhetően, ami az alkotók eredeti szándékaitól függetlenül, a világtörténelem színpada miatt hátborzongatóan aktuálissá tette a 2022-es szolnoki Sirályt.

(A fotók az előadás műsorfüzetéből valók.)

 
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Az új Szolnok panorámája
Bauer Sándornak és a Fortepan-nak köszönhetően lehet elképzelésünk arról, milyen kép tárulhatott az elé, aki 1975 késő nyarán, az új vasútállomáson keresztül Szolnokra érkezett. A frissen felavatott Jubileum téri épületből kilépve ugyanazt látta, mint a Váróterem helyén lévő presszó teraszán üldögélők.

Az Album további képei
 

AKB

Apró pusztulás
A két egymásmellé rakott kép nagyjából egy év különbséggel készült a Magyar Rádió egykori szolnoki stúdiójának a Kolozsvári úti udvaráról. A bal oldali képen még viszonylag jó állapotban van az oroszlános kút, a jobb oldalin már csak a csonkja látható. Úgyhogy elmondhatjuk, ismét szegényebbek lettünk valamivel. Pontosabban egy olyan díszkúttal, ami 1952-ben még a Kossuth téri 1-es számú irodaház udvarán állt. A hetvenedik születésnapját nem élhette meg.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Tanácsházi négyek
A szolnoki városháza dísztermét tanácsháza korában, tehát, ha jól sejtem, 1990-ig négy mellszobor díszítette. Mivel személyes emlékeim nem voltak róluk, a létezésükről sem tudtam. Egy fotó miatt kezdtem kutakodni utánuk. Ma már tudom: F. Bede, Hoksári, Tóth és Keskeny szobrok voltak.

A Szoborpark további képei