[Ajánlom]
A kisemberek kihívása
2025. március 10.
A legerősebb jelenet, amikor az addig magyarul miséző templomban 1942 karácsonyán a férfiak versenyt üvöltik ugyanazt az egyházi éneket magyarul és szlovákul, miközben egy kislány németre is fordította a szertartást. Marika - a nagyszerű Borbély Alexandra - közben egy zsidó fiút bújtat.
Az Emma és a halálfejes lepke című szlovák-cseh-magyar filmdráma értelmezhető a Borbély Alexandra (Testről és lélekről, Mellékhatás) alakította főhős egyszemélyes, küzdelmes drámájaként is. A valahol a Felvidéken, 1942-ben, már az önálló Szlovákiában élő, férjét a keleti fronton elvesztett magyar fiatalasszony, Marika, hazakényszerült Pozsonyból, ahol egy zsidó üzletben volt varrónő. Odahaza már kótyavetyélik a zsidó javakat, éjszakánként pedig erőszakosan összeszedik a kirekesztetteket, és miközben munka se nagyon van, a gyermektelen fiatalasszony a padlásán egy zsidó kisfiúra bukkan. Nagyjából egy éven keresztül követi a film kettejük történetét, ahogy Marika az istállóban bújtatja a 10 év körüli Simont, aki onnan, a deszkaréseken át szemléli a felnőttek egyre gyalázatosabb világát.
Nem kevésé erős jelenet, amikor a Marika otthonával szemben lévő házból hurcolják el a bújtatott zsidókat. Abban a jelenetben bukkan elő igazán, hogy a diktatúrákat nem a fejünk fölött lebegő politikusok, hanem a köztünk élő együttműködők működtetik. Az addig a szlovák fasisztákhoz idomulni próbáló magyar férfi - ugyancsak egészen kiválóan játszó Mátray László (Véletlenül írtam egy könyvet, Hab) - képtelen a falubeli felnőtteket és gyerekeket teherautóra rakni, megtagadja a falubeli fasiszta szlovák férfi parancsát, miközben csitítgatni próbálja a Molnár Piroska által alakított háztulajdonost. Sajnálom, hogy csak néhány pillanat az a jelenet, pedig ott mindenki parádésan mutatja meg az ismerős szomszéd és az elvakult pártkatona, a kisember és a fogaskerék sajátos dilemmáit.
És valahol ez ennek a filmnek a legnagyobb erőssége. Mert miközben Magyarországról nézve egészen különös fénytörésben mesél a fasizmus hétköznapjairól, amit a Felvidéken tovább mételyeztek a nemzetiségi ellentétek - a szlovákok, a magyarok és a szudétanémetek között - minden szereplőben tetten érhető az alapvetően jóravaló, túlélni akaró kisember és a hatalom által megrészegített gazember vívódása. Legyen szó a zsidókat kibeszélő, a kitelepítettek ruháiból a saját gyerekeinek ruhát varrató asszonyról - Bandor Éva -, vagy a hatalmát olykor fitogtató szlovák kisnáci férfiról, a szudétanémet SS-katonáról vagy éppen a helyi káplánról. Miközben a forgatókönyvet is részben jegyző Ivetá Grófová gyönyörűen meséli Marika és Simon kényszerű összezártságát, szinte minden jelenetben az arcunkba vágja: te hogyan viselkedtél volna?
Megrendítő film, aminek a legnagyobb baja, hogy nem rendelkezek hozzá kellő történelmi tudással. De ez egyáltalán nem az alkotók hibája. Csak érzem, hogy talán sokkal jobban érthetők lennének a szereplők motivációi, ha halvány ismeretem lenne a fasiszta Szlovákia működéséről, a magyarokhoz való viszonyáról, hiszen az semmit nem magyaráz, hogy elvileg egy oldalon álltunk, de rühelltük egymást. Az pedig egy kibogozatlan csomó a film végén, amikor kiírják, hogy a szlovák fasiszták elől zsidót bújtató felvidéki magyar özvegyasszonyt a háború után kitelepítették, mert kollaboránsnak bélyegezték az újonnan alakult Csehszlovákiában, hiszen Magyarország a náci Németország utolsó szövetségese volt. Nesze neked kisember, emberség, ez a nagypolitika.
Lehet, hogy néhány embernek receptre kellene felírni az Emma és a halálfejes lepke című, a szlovák, cseh és magyar együttműködés miatt amúgy is unikális alkotást. Főleg egy olyan országban, ahol a film főszereplője azért nem kaphat idehaza hasonló felkérést, mert a férje épp a legnagyobb ellenzéki párt arca lett. Nem tudom, hogy a "nagy szakmai faluban a falubeliek" miként tudnak most és a jövőben egymás szemébe nézni, miután elvitathatatlan Borbély Alexandra alakítása, amibe olyan fűszerek is beleférnek, mint a nyelvek és a tájszólások váltogatása.
Album

Bírói szerencsekívánság a Szapáryval
Százhat év távlatából azt gondolom, két egykori iskolatárs levelezéséből maradt ránk Róth Dezső elképesztően éles és gyönyörűen színezett szolnoki képeslapja, ami a Szapáry utca mai elejét, akkori végét, igazi fénykora előtti pillanatában mutatja. Hogy az út közepén álló férfi mit gondolt a fotósról, szintén csak találgatni lehet.
AKB

Fájó bökkenő
Csak egy apró, a díszburkolatból évek óta kiálló, koszos vasdarab. Mi itt a bökkenő? Egykor a Tisza-parti sétányra történő behajtás korlátozására került a betonba, de oda ma már az megy be autóval, motorral, aki akar. Mert ez Szolnok. Kár bármit szóvá tenni. Jól van az úgy. Csak vigyázzanak! Bringakereket gyilkoló, gyereklábat felszakító, önfeledt sétát fájdalmasan megszakító bökkenő lehet abból a vasból. Figyeljenek! Mert csak magunkra számíthatunk.
SzoborPark

Híres szobrász eldugott Trombitása
Kérdezhetném, mi köti össze a Dunánál üldögélő József Attilát, a Vigadóval szemben, a korláton egyensúlyozó Kiskirálylányt, az Operaház tetején álló Mozartot és a szolnoki, a megyei rendőrkapitányság előtt ücsörgő trombitás lányt. Nem nehéz kitalálni. Elképesztően termékeny alkotója.