Szolnoki házak (29.): A Pfaff-féle állomás

(Nyári ismétlés. Ez az írás 2014. április 17-én jelent meg először.)

Hogy milyen lehetett a város harmadik állomásépülete, arról számtalan korabeli képeslap tanúskodik. De, ha a saját szemünkkel is szeretnénk valami hasonlót látni, akkor sem kell időutazást tennünk, hiszen Pfaff Ferenc munkája a máig álló Ceglédi állomás, avagy az egykori szolnokira nagyon hasonlító miskolci Tiszai-pályaudvar is.

Az állomás új helye

A szolnoki állomás épületének mai helyét lényegében két dolognak köszönhetjük. Egyrészt a Pest-Szolnok vasútvonalat 1847. szeptember 1-jén megnyitó Magyar Középponti Vasút csődjének, másrészt az akkori városvezetés józan eszének.

Az első tervek ugyanis arról szóltak, hogy a Pestről induló vasút a szolnoki Tisza-parton halad tovább Debrecen irányába, és jut át a folyó másik oldalára. Ami akkoriban logikusnak tűnt, hiszen a Pest-Szolnok vonal végállomása a ma is álló Indóház volt, aminek helyét éppen a Tisza közelsége, a folyami szállítás miatt jelöltek ki. Illetve a XIX. század közepén a folyóra és a partjára még senki nem gondolt korzóként vagy értékes ingatlan-együttesként, sokkal inkább amolyan forgalmas "út széleként". Az 1850-es években az Indóház és a mai belvárosi Tisza-híd között nem is nagyon volt más, mint sóházak, raktárak, vízimalmok, állandó és alkalmi kikötők.

Illetve olyan helyek, ahol a város lakói vizet meríthettek az akkor még ivásra is alkalmas folyóból. És ez lehetett, ami megmentett bennünket a Tisza parton futó vasúttól. A város ugyanis a vízkivétel lehetőségét féltve akadályozta meg a nyomvonal folyópartra építését. Sőt, az akkori városvezetőknek még arra is futotta, hogy a vasút helyét a lehető legtávolabb jelöljék ki, ezzel helyet hagyva Szolnok terjeszkedésének. A várost ma körülölelő sínfolyam átjáróira gondolva elképzelhető, hogy mi lett volna, ha nem így gondolkodnak 160 évvel ezelőtt.

A második állomás

Szolnok második vasútállomását 1857. november 19-én adta át az egy évvel korábban alapított, bécsi székhelyű, és a birodalomban Kelet felé terjeszkedő Tiszavidéki Vasút. A romantikus stílusban épült állomásról szintén maradt fenn néhány képeslap, de szerintem Püspökladány vagy Mezőtúr vasútállomásai is nagyon hasonlíthatnak a régi szolnokira. Amiről azt is tudjuk, hogy három vágánya személy, hat pedig teherforgalmat bonyolított. Továbbá a századfordulóig az állomásépülethez közelebb eső vágányok felett fa csarnok állt, amit aztán a gőzmozdonyok növekvő mérete miatt kellett elbontani.

Érdemes képzeletben egy sétát tenni az egykori szolnoki belváros és az állomás között. Az 1857-ben elkészült, egyszintes állomásépület Szolnok kevés emeletes házainak egyike volt. A Kossuth tér piactérként funkcionált, és még a városháza is földszintes épület volt. A Baross utca lényegében nem létezett. Csupán a Pest és a Hatvan felől érkező földes kocsiút volt ott, ami nagyjából az Eötvös térnél az állatvásároknak helyet adó hatalmas térré szélesedett. Ahonnan még jó sokat kellett gyalogolni az állomásig, ami a várost, az úgynevezett szérűskertek és a szántók határán megkerülő vasútvonalra épült.

Az szabadságharc leverése után 8 évvel átadott állomás pontosan kijelölte Szolnok terjeszkedésének az irányát, ami az előző századfordulón és a XX. század első éveiben kapott igazán lendületet.

A Pfaff-féle állomás

A XX. század első éveire nyilvánvalóvá vált, hogy a lassan félévszázados épület nem alkalmas, az addigra igazi vasúti csomóponttá lett állomás igényeinek a kielégítésére. Ehhez nemcsak az 1868-ban létrejött Magyar Államvasutak - amibe 1879-ben beolvadt Tiszavidéki Vasút -, hanem a kiegyezés utáni gazdasági fellendülés, Szolnok megyeszékhellyé válása és a város aranykora is hozzájárult.

Az új állomás megépítésével a MÁV "sztárépítészét", az 1851-ben Mohácson született Pfaff Ferencet bízták meg, aki a Műegyetemen, Steindl Imre tanítványa volt. A MÁV-hoz 1887-ben került, és húsz éves működése alatt húsz nagyállomás, számtalan kisebb állomás és tucatnyi MÁV épület építését irányította. Azt hiszem, ha ma bárkinek le kellene írnia vagy rajzolnia egy magyar állomást, akkor Pfaff valamelyik épülete alapján tennénk. Elsősorban azért, mert a "keze nyoma" nemcsak az általa tervezett épületeken, hanem szinte valamennyi, korabeli MÁV építményen felfedezhető. Miskolc, Nyíregyháza, Pécs és Pozsony mellett, az egyik utolsó alkotása volt a szolnoki "új" állomás, két tornyos középrészével, amit sokan a Pfaff-életmű legértékesebb darabjaként tartanak számon.

Hogy pontosan mikor adták át, sajnos nem tudom. A világhálón elérhető és a Szolnokról szóló könyvekben található információk alapján ez lehetett 1907-ben, 1908-ban vagy 1909-ben is. A magam részéről nem tartom kizártnak, hogy az építése kezdődött 1907-ben, de egy évvel később már üzemelt az állomás, azonban teljes elkészülte csak 1909-re tehető.

Az azonban biztos, hogy átadásakor, bár helyileg ugyanott állt, már nem esett olyan távol a várostól, mint elődje. Addigra ugyanis kövezett út kötötte össze a Kossuth teret a Baross utcán át az állomással. A Baross két oldalán pedig sorra épültek a kereskedők és polgárok házai, majd a Konstantin iskola, nem sokkal később pedig a víztorony. A háború előtt pedig elkezdődött az iskolasor építése is a mai megyei rendőrkapitányságnak helyet adó polgári fiúiskolával. Hogy aztán a húszas években elkészüljön a Gépipari, majd a Bábaképző és a második világháború előtt pedig nekiálljanak a Közgének.

Köztudott, hogy a Pfaff-féle állomás ragyogásának az 1944. június 2-ai amerikai bombázás vetett véget. Ekkor nemcsak az állomásépület, de a vágányok, számtalan kocsi és mozdony, illetve a megelőző száz évben kiépült, környékbeli vasutas kolónia is mérhetetlen károkat szenvedett.

A háború után természetesen nem volt pénz az állomás teljes felújítására, pláne megmentésére. Toldozgatták ugyan, de már a negyvenes évek végén tervezték, hogy elbontják, és helyére újat építenek. A hatvani szocreál állomásra hajazó tervek 1953-ra elkészültek, ám a munkák csak 1956-ban kezdődhettek el, de a forradalom miatt még abban az évben meg is rekedtek. Így Szolnok harmadik állomása újabb haladékot kapott, ami majdnem két évtizedre szólt. Az 1963-ban indult nagy vasúti rekonstrukció azonban már egyértelműen egy új állomás felépítésével számolt, ami miatt aztán 1974. április 17-én a levegőbe kellett repíteni mindazt, ami Pfaff Ferenc munkájából megmaradt.

Ami egyben már egy másik szolnoki épület történetének a kezdete.