[1xvolt]
Gyárak a város szélén
2010. augusztus 10.
BVM, TVM, Mezőgép, cukorgyár, kőolaj, papírgyár, húsipar, Tisza Bútor. Egykori gyárak az egykori Vöröshadsereg - ma Tószegi - út környékén, amelyek a nyolcvanas évek második felében rengeteg embernek adtak munkát. Szolnoknak meg hírnevet.
A nyolcvanas évek közepén, a vakáció egyik unalmas napján kitaláltuk, hogy végigjárjuk Szolnok valamennyi buszvonalát. Az 1-essel kezdtük, ami elég sűrűn indult a Vosztokról, átvágott a belvároson és hosszasan ment Tószeg felé, megállva minden gyár kapujában. Fülledt nyári nap volt, de a gyártelepek környékén nagy volt a nyüzsgés. Megrakott buszok hozták-vitték az embereket a gyárak, a lakótelepek, a vasútállomás és a buszpályaudvar között. Nemcsak szolnokiakat nyeltek el műszakváltáskor a gyárak kapui, hanem a környék településeiről érkező rengeteg embert is.
Az egyik nyáron, kötelező szakmai gyakorlat címén, engem is elnyelt pár napig a Mezőgép kapuja. Sok hasznomat ugyan nem vették, viszont rettentő büszke voltam utána, amikor az országot járva rámutathattam egy-egy gépre, hogy ez is Szolnokon készült. Mert, ha jól emlékszem, akkor szolnoki bálázók jártak a fél ország földjein.
Nagyjából ugyanennyire büszke tudtam lenni a Tomi mosóporra is, amit a Tiszamenti Vegyiművek (TVM) gyártott Szolnokon. És minden háztartásban akadt belőle legalább egy dobozzal. Igaz, akkor már kicsit szégyelltem magam, amikor a Tomihoz kapcsolódó nyereményjáték csúfos kudarcba fulladt. Történt ugyanis, hogy a Tomival Wartburgot lehetett volna nyerni. (A fiatalabbak kedvéért: ez egy oly keresett személyautó volt, amire akkoriban 5-6 évet is képesek voltak várni az emberek.) A reklám szerint a mosóporos dobozok egyikébe rejtették el az áhított autó kulcsát. Igen ám, de egyre többen találtak kulcsot a megvett mosóporban, az autót azonban nem kapták meg. Mert mint kiderült, egy vicces kedvű gyári dolgozó, egy rakás kulcsot kevert a mosóporba, hülyét csinálva ezzel a gyárból és a vevőkből.
Szandáról nézve egyébként a vegyiművek akkoriban egy különleges, kicsit irigyelt hely volt. Nekem moziért, művházért, strandért, de akár egy rendes élelmiszerboltért is hosszasan kellett gyalogolnom és buszoznom, a gyárak dolgozóinak viszont ezek szinte karnyújtásnyira voltak. Legalábbis azoknak, aki, mondjuk, a vegyiművek saját lakótelepén éltek, aminek művházában egyszer még én is felléptem. Vagy a cukorgyári telepen, ahol még strand is működött egykor, a saját csapattal bíró focipálya mellett.
Volt idő, amikor a BVM-ben dolgozó szülővel bíró iskolatársaimat is irigyeltem. A Beton- és Vasbetonipari Művek (BVM) ugyanis egyszer olyan szép matricával rukkolt elő, hogy mindenki arra vágyott. Persze ma már nem értem, hogy ettől több betonelem fogyott-e, tény viszont, hogy az osztályban azok a srácok voltak a királyok, akik ilyen sárga vagy kék matricát tudtak szerezni.
Bevallom, később meg a Kőolajosokat irigyeltem, mert kiderült, hogy a kőolajkutatónál dolgozók sokszor utazhatnak nyugatra. Emlékszem, én még csak Bulgáriában és Szlovákiában jártam, amikor a szomszédba látogató fiatalember már Amerikáról mesélt. Tőle kaptam kölcsön életem első National Geographic-ját, amit ő az Atlanti-óceán fölött átkelő repülőről hozott magával.
Amikor a nyolcvanas évek közepén a pályaválasztásról esett szó, a legtöbb fiú olyan szakmát választott, amelyeket nemcsak oktattak a városban, de biztos megélhetést is ígértek a szolnoki gyárakban. Aztán mire végeztek, gyakorlatot szereztek, már nem volt biztos a megélhetés, hiszen a gyárak vergődni kezdtek, aztán bezártak. Ma is használunk mosóport, papírt, cukrot, veszünk bútorokat, csak éppen már nem szolnoki termékeket.
Amikor a cukorgyár kéményét felrobbantották, Szolnokból meghalt egy darab. Nemcsak azok a kémények vesztek el, amelyek Örkény regényében örökké élnek, hanem számomra az ősz biztos jele is. Amikor ugyanis megkezdődött a szezon a cukorgyárban, még Szandán is éreztük, hogy termel a gyár. De ez akkor, a nyolcvanas évek közepén így volt rendjén.
Amikor a papírgyárnál rákanyarodok a Tószegi útra, látom a BVM félig üres placcait, aztán elhagyom a bútorgyár romjait, nézem a cukorgyárból megmaradt lakótelepet, az összezsugorodott mezőgépet. Aztán ott a vegyiművek, a lakótelep, amely ma már nem a biztos egzisztencia szinonimája. Hova lett az a rengeteg ember, akiket azon a nyáron a buszról láttam? Mit csinálnak mostanában?
Nem sírom vissza azokat az időket, de Európa másik végén járva azt tapasztaltam, hogy ott működnek a gyárak, ott hazait termelnek. Amikor kihűltek a kémények, valami nagyon elromlott. Szolnok legszomorúbb utcájából lesz még vidámabb hely?
Album

Eltűnt egy állomás
Elsőre azt is gondolhatnánk, hogy háborús képet látunk. Akinek azonban van némi köze Szolnokhoz, az pontosan tudja, hogy a fotón látható rombolást valamikor 1973-74 környékén végezték el.
AKB

Így élünk
Egykor Kelet-Európa legmodernebb vasútállomás volt. Talán ezzel a kukával, oszloppal, a felső réteg alatt pedig még az eredeti festék is ott lehet. Mennyit fejlődött azóta a világ? Máshol. Igaz, nálunk már takarítószemélyzet is utazik az intercity járatokon, Szolnokon meg új a vécé az aluljáróban. A vágányok mellett tessék vigyázni, Szolnokra vendégek érkeznek! Hírünket viszik a világba. Kelet. Kelet-Európa. Egykor. Hát ez maradt.
SzoborPark

Nepomuki Szent János szobra
A szobor és talapzata is elég rossz állapotban van, holott minden bizonnyal Szolnok második legidősebb ilyen alkotásai. Ráadásul szerintem van néhány fontos - ma is büszkén vállalható - oka, amiért nálunk is szobrot állítottak Nepomuki Szent Jánosnak.