[vendegoldal]

Szőlő, fagyi, Vadkert

2019. április 03.

Soltvadkerten harmincnégy évvel ezelőtt jártam először és harminc év utoljára. Azt hiszem, pár ezer egykori, szolnoki Közgés, ha más számokkal is, de hasonló intervallummal tudná elmondani ugyanezt a mondatot. A szőlők, a táborok és a cukrászda is megvan.

Egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy a soltvadkerti Büdös-tó - ma Vadkerti-tó -, településtől távolabbi végében álló tábor milyen utcában volt. Persze nem zárom ki, hogy a nyolcvanas évek közepén neve sem volt annak az utcának, aminek a végén, a tábor főbejárata előtt reggelente simán megállhatott négy-öt Ikarusz. A mai Gerbera utca végén nagy mutatvány lenne egyetlen busszal is manőverezni, miként elképzelhetetlennek tűnik az is, hogy az étkezőként funkcionáló épület előtt elfértünk kétszázan az érkezéskor. De hát az emlékek, meg a harminc év sok mindent átalakít.

Csakhogy a nem egykori Közgések is értsék ezeket a zavaros mondatokat, egy másik bizonytalan eszmefuttatással folytatom. Gőzöm sincs arról, hogy a Közgések mikor kezdtek őszi munkára, azaz szőlő- és almaszüretre járni a Kiskőrösi Állami Gazdaság földjeire. Miként azt sem tudom, meddig létezett ez a rosszul fizetett társadalmi munka. Talán Baranyi tanár úr lenne az egyetlen, aki ezt pontosan megmondaná, de már nem fogja. Az azonban biztos, hogy a nyolcvanas évek közepén, minden október első hetében felkerekedett az egész iskola - nagyjából hatszáz diák és szinte az összes tanár - és öt napon keresztül, napi nyolc órában szüreteltünk. Elsősorban szovjet exportra készülő borok alapanyagául szolgáló, ehetetlen szőlőt.

Emlékeim szerint lenyűgöző látvány volt, amikor a vasárnapi indulás délutánján a Közgé környéki utcákat elárasztotta az a tizenöt-húsz - hát mondjuk úgy, nem a legjobb állapotú - Ikarusz és Robur, amelyek a két vadkerti és olykor a Tabdiban lévő táborokba fuvaroztak minket. Majd minden reggel fél hét körül felsorakoztak a táborok előtt, hogy a végeláthatatlan alföldi szőlőtáblákhoz vigyenek bennünket, ahol aztán délután három-négy óráig szedtük a gyümölcsöt. Önmagukban is nehéz fémvödrökbe, olykor sok száz méteres kordonokról, a Kiskunság homokján botorkálva a sorok végén lévő konténerekhez. Azt hiszem, azokban a hetekben ebédeltem utoljára a földön ülve, a legtöbb esetben eszméletlen finom ételeket. (Egy éhes kamasznak egy idő után bármi mennyei tud lenni.)

A napi penzum után aztán következett a szokásos rituálé. A több száz, elsősorban koszos diák elözönlötte a Soltvadkert közepén lévő, már akkor is és ma is legendás cukrászdát. Aminek különlegessége a nyolcvanas évek közepén abban volt, hogy miközben Szolnokon kora ősszel már nem lehetett fagyit kapni, vagy ha árultak is valahol, akkor a puncs, vanília, csokoládé esetleg citrom kínálatot nem haladta meg, Soltvadkerten valami émelyítő gazdagságban és különlegességben lehetett fagyit kapni. Ma úgy mondanánk, hogy mindenfélét is. Nem akarok túlzásokba esni, de hogy az egykori Közgések sok pénzzel hozzájárultak a fagyizó életben maradásához, az egészen biztos.

A fagyizás után, megérkezve a táborba, következhetett a roham a kevés számú zuhanyzóért, majd a vacsorával megszakítva indulhatott a tábori élet. Diszkó valamelyik faház előtt, vetélkedő az étkezőben, mindenféle sport az egy idő után tök sötét pályákon, meg titkos cigik a tábor tó felé eső legtávolabbi pontjain. És ezek voltak a lényeges dolgok, amik miatt kibírtuk a szüretet - Vígh tanár úr "Kispajtások ébresztő" kezdetű hajnali műsorát -, ami miatt fel sem merülhetett, hogy kihagyjuk azt a hetet. Nagyjából százhatvan hetet töltöttem a Közgé padjaiban, de az az évenkénti egy-egy hét, amikre a legélesebben emlékszem. És nem tudok egyetlen pillanatot se mondani, ami rossz volt, amiért kár volt.

Talán ezért is indultam el megkeresni a két vadkerti tábort. A másik, a tó faluhoz közelebbi oldalán állt, és valamiért Egressy volt a neve. Jelentem, megvannak. Szépen felújítva, a növények nagyobbak, de nagyjából pontosan ugyanúgy néznek ki, mint három évtizeddel ezelőtt. Bevallom, csak most jöttem rá, hogy a soltvadkerti hetekben a táborokon, a szőlőtáblákon és a cukrászdán kívül semmit se láttam a faluból, de még a tó környékéből se. Tehát nem tudom, hogy akkoriban is ki volt-e már építve a horgász rész, a tanösvény, volt-e strand kék csúszdával. Azt hiszem, munka után ki se tettük a lábunkat a táborból. Mert ott volt minden, ami nekünk akkor fontosnak tűnt.

 
hirdetésApache WebSevice - Weboldal készítés, webdizájn, tarhely szolgáltatás

Album

Elbontott nézőpont
Az Út és Vasúttervező Vállalat (UVATERV) megrendelésére dolgozó fotósnak e kép elkészítése érdekében be kellett kéredzkednie az 1969-ben kiégett Centrum, korábbi nevén Alföld áruháznak is otthont adó Nerfeld-palota második emeleti, sarki lakásába. Így azt is mondhatjuk, hogy néhány év múlva nemcsak ez a látvány tűnt el, de a fotózás helye is.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Hivatalos vélemény?
Tavaly novemberben írtam először erről a vállalhatatlan feliratról, ami a Várkonyi téri ABC melletti átjárót, de lényegében a bolt falát díszíti, és már akkor is több hónapja lehetett ott. Azt hittem, másnak is feltűnik, mást is zavar. De nem. Ez pedig azt is üzenheti, hogy a kijelentéssel egyetért a környék önkormányzati képviselője, maga a város, minden itt indulni akaró jelölt, de még a rendőrség is. Ami azért elég gyalázatos! A szégyen pedig továbbra is közös.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A Közgé névadójának emléke
Szolnok második legrégebben működő középiskolája 1955 óta viseli a reformkor akadémikus mérnökének a nevét. Szobra hatvan vagy hatvanegy éve áll a lassan hetvenéves épület előtt. Alkotója idén hunyt el. Majdnem egyidős volt az iskolával.

A Szoborpark további képei