Séta a szocializmusban

Azt hiszem, elvitathatatlan tény, hogy ha egy külföldi Magyarországra látogat, és Budapesten kívül egyetlen városra van ideje, akkor jó eséllyel Szentendrére megy. Miként az is, hogy szerintem alig akad gyerek, aki érettségi előtt legalább egyszer ne jutna el a Szentendrei Skanzenbe, avagy ne tenne sétát a Duna-parti város macskaköves, zegzugos utcáin. A hazai turisztikai célpontok szerelmesei pedig biztos, hogy többször is elmennek a Budapestről akár HÉV-vel is megközelíthető kisvárosba, hiszen templomai, múzeumai, kávézói egy nap alatt bejárhatatlanok, ráadásul sűrűn megújulnak.

Azt hiszem, sokaknak még sincs meg, hogy Szentendrén található az egyik legjobb hazai retro gyűjtemény. Akik ismerik, azok célirányosan keresték fel vagy véletlenül találtak oda a történelmi belvárostól és a Duna-parti sétánytól is távolabb lévő "maszek múzeumba".

A szentendrei Retro Múzeum vagy Retro Design Center egy tipikus kockaházban és nem túl nagy kertjében található a Rév utcában. Ha már az utca megvan, eltéveszthetetlen, hiszen egy hetvenes években gyártott, sárga kispolák parkol előtte. A kerítésen pedig néhány tabló hívja fel a figyelmet arra, hogy odabent a lassan harminc éve véget ért szocializmus elevenedik meg. Olyan tárgyak révén, amelyek mára kultikussá váltak, vagy minimum nosztalgiát ébresztenek a lakosság azon részében, akiknek a rendszerváltás előttről is vannak emlékei.

Őszintén megmondom, hogy a kiállítás megálmodójáról, a gyűjtőről vagy gyűjtőkről, a tulajdonosokról semmit sem tudok. Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy ezen a szentendrei telken található ma Magyarország legnagyobb és legjobb állapotban lévő szocialista autógyűjteménye. Ami ráadásul nem elégszik meg az olyan sztenderdekkel, mint a Trabant 601, vagy a Lada 1500, netán egy Volga M24. Első szériás, füles Zaporozsec, tanulóvezető autónak öltöztetett bordó Skoda 100-as, magántaxivá avanzsált Zastava, Magyarországon szinte ismeretlen FSO Polonez is parkol a kertben. És, ha ez nem lenne elég, a Barkasuk mögött egy Skoda 1203-as kisbusz, egy TSZ-es Ikarus, egy javítási életképbe ágyazott 500-as Trabi és szocialista lakókocsik is vannak ott. Gyönyörűek. A gyepszőnyeggel leragasztott IZS kisteherautó meg fájdalmas. Ám tegyük gyorsan hozzá: nemcsak autók és kiegészítők - például rendszámok, hirdetések, benzinkút - található abban a retro gyűjteményben, de komoly szakismeretre utaló tablók is, amelyek segítenek abban, hogy ne csak rácsodálkozzunk, de tudjunk is valamit gyermek- vagy fiatalkorunk autóiról.

Pedig a törvény betűi szerint ez nem egy múzeum, nem is kiállítóhely, hanem csak egy, a nyilvánosság előtt megnyitott magángyűjtemény. Ami a kerten kívül a kockaház pincéjében is folytatódik. Ahol ismét csak az érződik, hogy a kiállítás összerakói vonzódhatnak az autókhoz, ugyanis a pince leginkább egy szocializmus korabeli maszek műhelyre, autóalkatrész kereskedésre, közös motortárolóra emlékeztet. Ezerféle tárggyal, amelyek nekem már eszembe se jutnának, ha hirtelen nem kerülnek elém. Azt pedig, hogy itt nemcsak a padlások és garázsok takarítása közben talált tárgyak vannak összehordva, jól mutatják a volt szocialista országokból beszerzett tárgyak, vagy éppen a korabeli NDK-s Trabant és MZ reklámfilmek.

És még csak ezután következik az a bizonyos kockaház. Aminek az egyik szobáját sűrített Keravill üzletté alakították, ahol magyar és a szocialista relációban is megvásárolható hanglemezek, műsoros kazetták, kávéfőzők, tévék, rádiók, magnók, sőt tévéjátékok sorakoznak egymás mellett. Azt hiszem, a szemünket törölgettük volna a boldogságtól, ha a nyolcvanas években a szolnoki Centrum vagy Skála műszaki osztályán ilyen választék lett volna.

Miként az utcai szobában berendezett "játékmúzeum" is könnyen nedvesíti a szemeket. A mi óvodánknak például csak egy pedálos Moszkvicsa volt, aminek hajtását ki kellett érdemelni. Narancssárga Tatra dömpert csak propaganda filmeken láttam, nekem bemárkázhatatlan műanyag csoda jutott. És ott sorakoznak gyermekkorunk mesekönyvei, fali díszei, keleti építőjátékai, kisvasútjai, áhított kisautói, de nem ám a csak a csoda számba menő matchboxok, hanem a magyar játékgyártás műanyag modelljei is. Amiket azért szerettem, mert legalább nagyban, azaz élőben is láthattam őket.

Felnőtt szemmel persze az igazi kuriózum a berendezett lakószoba és a konyha. Ahol ott az elmaradhatatlan poszter, az intarziás faliképek, de még a sörös doboz gyűjtemény is. Érthető a mából nézve, hogy miért gyűjtöttünk a lakás kiemelt helyein szemeteket? És ez még nem minden. Mikor láttak utoljára régi-régi papírpénzeket, magyar és szovjet cigarettákat vagy korabeli bárszekrényt? Na és Szaratov hűtőszekrényt? Egyszerűen be- és felfoghatatlan az a rengeteg tárgy, amit Szentendrén összehordtak a múltunkból. Amikre rá lehet csodálkozni, hogy "jé, ilyen nekünk is volt", meg el lehet borzadni, hogy "miként lehetett valami ennyire ronda". Csak letagadni nem lehet, hogy ilyenek között éltünk. Még pár évtizeddel ezelőtt is. És, ha nem lennének ilyen magángyűjtemények, lassan elenyésznének ezek a dolgok, és az utánunk jövő nemzedék jobban el tudna képzelni egy XIX. századi parasztházat, mint egy hatvanas-hetvenes évekbeli vidéki, magyar otthont.

Talán itt lenne az ideje a szisztematikus gyűjtésnek, feldolgozásnak és bemutatásnak. Mert legyen bármilyen jó is a szentendrei Retro Design Múzeum, erre nem vállalkozhat.