[vendegoldal]

Néphadseregek katonái

2020. augusztus 17.

A Katonakönyv című kötetet azért is vettem meg, mert érdekelt, milyen lehetett magyarként öt egykori, szocialista ország néphadseregében sorkatonáskodni. Valós képet nem kaphattam, viszont a nyolcvanas évek bomladozó béketáboráról speciális élményeket igen. Sorozatért kiáltó ötlet.

(Nyári ismétlés: ez az írás 2020. január 17-én jelent meg először.)

A nem túl ismert, de ezek szerint meglehetősen bátor Cser Könyvkiadó, egy ma már egészen triviálisnak tűnő ötlettel rukkolt elő 2019-ben. Szerzőnek kért fel öt, jó tollú - megkockáztatom: sokak által olvasott - magyar írót, újságírót, akikben az íráskészségen túl az a közös, hogy a nyolcvanas években szülőföldükön töltötték le a kötelező sorkatonai szolgálatukat. Öt különböző - szovjet, csehszlovák, román, magyar, jugoszláv - néphadseregben. Így "csupán" azt a feladatot kapták, hogy saját stílusukban emlékezzenek vissza a majdnem négy évtizeddel korábbi katonaélményeikre. Amiből aztán a kiadó összeállíthatta a Katonakönyv című kötetet.

A Katonakönyvet részben a szerzők miatt is vettem meg. Gazda Albert volt az Origó, aztán a szép emlékű Cink főszerkesztője, az Index vezetőszerkesztője, majd a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese, így, aki az elmúlt húsz évben politikai sajtót olvasott, biztos, hogy rendszeresen találkozhatott a nevével. Makai József írásaival először a Magyar Narancs hasábjain találkoztam, majd alig volt olyan valamirevaló portál és értelmes sajtóorgánum, ahol nem bukkant volna fel. Horváth Viktor pedig számomra a 2018-as év egyik legjobb könyvét jegyzi Tankom címmel, ami az irodalom eszközeivel reagált a fél évszázaddal korábbi, csehszlovákiai bevonulásra. A másik két emlékező - Huncik Péter és Tóth Tibor - nekem ismeretlen volt, de olyan témába és szerzőtársak közé keveredtek, ami így is garanciát jelentett.

A Katonakönyv az öt szerző miatt természetesen borzasztóan eklektikus. Mind az öten máshogy mesélik el a saját katonaélményeiket. Ami egyáltalán nem baj, Miként az sem, hogy úgy érzem, ötük közül hárman nem is tipikus sorkatonák voltak - egy ejtőernyős, egy csókos határőr és egy diplomás katonaorvos -, így nem is adhattak pontos látleletet az adott hadseregről. Viszont írásaik nélkülözhetetlen mozaikdarabok az egykori szocialista országok hétköznapjainak a megismeréséhez. Amikben a legfélelmetesebb: hihetetlen, hogy a szerzők emlékeiben élő hadseregekkel miként húzhatták azok a rendszerek a nyolcvanas évek végéig.

A Katonakönyv ugyanis csak mellékesen szól az öt ország néphadseregeiről. És még csak nem is a nemzetiségi, kisebbségi lét megélését meséli el a többségi nemzetek által irányított hadseregekben. Hanem a nyolcvanas években létezett szocializmusról, a gyerekkorom időszakáról szól. Amikor azt mondták, hogy a nagy Szovjetunió Vörös Hadserege a legerősebb a világon, közben meg Gazda Albert írásából kiviláglik: minden eresztékében rogyadozott, rohadt, maga a működése is felért egy csodával. Évtizedes meggyőződésem volt, hogy a román hadseregben minden magyar kiskatonát halálba szívattak, erre Tóth Tibor írásából kiderül, mennyivel fontosabb volt minden nemzetiség számára a csencselés, a hiánygazdaságban szerezhető előnyök, és a sorkatonák közötti tolerancia. Csehszlovákia kapcsán se gondoltam volna, hogy a cseheket mennyire hidegen hagyta a szlovák-magyar konfliktus, vagy éppen a hadseregükben milyen toleránsak tudtak lenni a cigányokkal, miközben egy osztrák (!) támadástól rettegtek. Az öt szerző valamelyike írja, hogy minden ország hadserege pontos tükörképe az adott társadalomnak. Pontos megállapítás.

Igaz ez a kötete záró Makai írásból visszatükröződő Jugoszláviára és JNA névre hallgató hadseregére is. Amiben már a nyolcvanas években is ott szikráztak a nemzetiségi ellentétek. Csak még - és ez számomra teljes újdonság volt - egy észak-koreai típusú ideológiában, némi nyugati jóléttel nyakon öntve, a Tito-i lázálom korlátai között vegetáltak. Ám minden előrevetítette azt, ami a kilencvenes éveket jelentette az egykori Jugoszláviában. Nem véletlen, hogy Makai József írása nem is csak az angyalbőrben töltött évről szól, hanem szinte húsz évet ölel át a honvédelemre való felkészítésétől, egészen a haditudósítói időszakáig.

Egyre többször döbbenek rá, hogy bár baráti szocialista országok gyűrűjében nőttem fel, mennyire keveset tudok arról, náluk miként működött a hétköznapok szintjén a kommunizmus. Az öt szerző ehhez most nagyon sokat hozzátette. És remélem, a könyv sikerén felbuzdulva, ezekkel a szerzőkkel vagy másokkal a Cser Kiadónak esetleg eszébe jut a béketábor úttörő- és KISZ-hez hasonló mozgalmairól, vagy éppen a szövetkezetekről, netán a könnyűzenéről vagy a színházakról egy-egy hasonló kötetet összeállítani. Mert szeretném érteni, hol éltem.

 
hirdetésApache WebSevice - Weboldal készítés, webdizájn, tarhely szolgáltatás

Album

Városháza az utolsó békeévben
A második világháború utolsó olyan évében adták postára ezt a lapot Szolnokon, amikor még az ország területén és így a városban sem ropogtak a fegyverek. A következő esztendő végén azonban már a Városháza kupolái sem voltak meg. Niehold Jenő kiadványán ritka szögből látható az épület.

Az Album további képei
 
hirdetés

AKB

Hazamentek a legények
A Szolnoki vár projekthez kapcsolódóan optikai tuningon esett át a Nyári Lőrinc híd. Talán ennek részeként takarították ki a néhai bölcsőde és Szabadság téri kereszteződés közötti dzsumbujt, aminek vagy két hónapja áldozatául esett egy EuroVelo tábla is. Nem is hiányzik azóta se senkinek. Lehet, hogy eredetileg is felesleges volt? Vagy csak gazdája nincs? A munkát elvégző legényeket meg már nem érdekli, hisz rég hazamentek.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Titokzatos Galaxis
Valószínűleg Szolnok egyik legismertebb köztéri alkotása a vasútállomás főbejárata előtt lévő, szökőkútba állított fémszerkezet. Ami bár a rendszerváltás előtt is több szolnoki könyvbe belekerült, sem a címében, sem az alkotójában, sem felállítása dátumában nem lehetünk biztosak.

A Szoborpark további képei