[vendegoldal]

Metró, libegő, sütemény

2018. március 21.

Mit árul el egy országról a tömegközlekedése? A portugálok csak álmodoznak vagy meg is valósítják az álmaikat? Milyen sütiből lehet turistamágnes? Hány évesek a lisszaboni pincérek? Egy rövid utazás szubjektív benyomásai óhatatlan összehasonlítgatásokkal. Lisszabon 2018.

Egy ország mentális állapotáról nagyon sokat elárul a tömegközlekedése. Miként régen azt mondták, hogy ha egy államot, egy népet meg akarsz ismerni, nézd meg a temetőjét, a piacát és a kupleráját, ma nyugodtan állíthatjuk: utazz a vonatain és a városi közösségi közlekedési eszközein. Szavak, beszélgetések nélkül is pontos képet kaphatsz arról, hogy az adott ország lakói miként viszonyulnak önmagukhoz, a tulajdonukhoz, mit akarnak mutatni a vendégeiknek, sőt még azt is, hol állnak a közbiztonság és a modern technológiák alkalmazása területén.

Lisszabont látva - és megszeretve - nyugodt szívvel kijelentem, hogy a hozzánk hasonló méretű és hasonló lakosságszámú, talán még gazdaságilag sem nagyon eltérő Portugália alapvetően rendben van.

A repülőtér kijáratánál azonnal ott a belvárosba vivő metró. Ahová még le se jut az ember, de már kényelmesen, automatákat használva, bankkártyával lehet egy csomó típusú jegy - természetesen elektronikus jegy - közül válogatni. Sőt, még az is belefér, hogy egy angolul beszélő alkalmazott a bénázó turisták segítségére legyen. Akik komolyabb nyelvtudás nélkül is könnyen megtalálhatják a négy metróvonal segítségével az úti céljukat, miközben nem kell attól rettegniük, hogy kirabolják vagy totál dzsuvás lesz mindenük. Egyszerűség, tisztaság, átláthatóság. Nem is tudom, mit gondolhat rólunk az a portugál, aki Ferihegyről Kőbánya-Kispest érintésével próbál bejutni a fővárosunk belvárosába.

HÉV-vel és vonattal sem tapasztaltam mást. Ezek az eszközök a belváros szívéből indulnak, és bár vannak összegraffitizott kocsik, belül mindegyik tiszta, kényelmes és utasbarát. Az mondjuk feltűnő, hogy egyik állomáson se lehetett koszos, színes mellényben csámborgó vasutasokat látni, akik szotyit köpködve ütögetik a kerekeket. Sőt, kalauzt sem, hiszen az elektronikus jegyeknek és a beléptető-kapuknak köszönhetően esély sincs a potyázásra. Azt meg tényleg csap pironkodva jegyzem meg, hogy a sínek környéke nem néz ki úgy, mintha a világ legnagyobb szemétdombján gázolnánk át. Persze, nem ők a világ legokosabb nemzete, ők csak ilyen kisebb problémákkal képesek megküzdeni.

És nemcsak álmodni mernek, de az álmaikat valóra is merik váltani. Legalábbis erre utal az 1998-as lisszaboni világkiállítás máig meglevő és karbantartott területe. Ahol a legnagyobb turistalátványosság a folyóparton haladó libegő, ahonnan pazar kilátás nyílik Európa leghosszabb hídjára. De van itt kulturált vásárváros, kongresszusi központ, különböző méretű rendezvény- és koncerttermek, meg persze parkok, éttermek, bevásárlóközpont és egy rehabilitált városrész. Lehet, hogy húsz év távlatából már senki nem emlékszik annak a világkiállításnak a logójára, a költségeire, a nemzetek pavilonjaira, de az az infrastruktúra még ma is ott van, és ma is szolgálja a lisszaboniakat. Nálunk két évvel korábban lett volna világkiállítás. Álmodni mertünk, megvalósítani nem.

A portugálok profik abban is, hogy miként turbózzák fel, egy egyébként nem túl különös süteményük hírnevét. A Pastel de Belém, a portugál szerzetesek sütije - ami túlzó leegyszerűsítéssel egy leveles tésztából alkotott kosárkába tett vaníliapuding - nagyjából olyan turistamágnes, mint az angol taxik, a bajor sörök, a francia kávézók, az igazi olasz spagetti, és sorolhatnám. Megkerülhetetlen. Az éjjel-nappali kisbolt előrecsomagolt kínálatában éppúgy megtalálható, mint bármelyik étteremben, exkluzív cukrászdában. És persze a születési helyén, Lisszabon külvárosában, Belémben, ahol hosszú sorok kígyóznak az autentikusnak tekintett cukrászda előtt. Természetesen isteni alkotásról van szó, bár nyugodtan mellétenném a szolnoki habos islert. Csak éppen azt még helyben sem sikerül egy cukrászsüteménynél többre értékelnünk.

Nem tudom, hogy Lisszabon mennyire biztonságos város, kell-e ott félni valamitől, valakiktől. Az azonban biztos, nyugodtan sétálhattunk olyan mellékutcákban is, amilyenekbe Pesten nem mernék egy külföldivel bemenni. Lisszabonban viszont nem is tehetünk mást. Már ha valóban jó és tényleg helyi éttermet keresünk. Amikre meglepő környezetben bukkanhatunk elképesztő mennyiségben. De ne a külső és a környezet alapapján ítéljünk! Nekem leesett az álam, és nemcsak a kulináris élvezetek miatt. Hanem mert ezek az apró éttermek tele vannak pincérekkel, akik ráadásul maximum a húszas-harmincas éveikben járnak. Nem hinném, hogy csak azért, mert ha Nyugatra mennének, akkor már csak az óceánt találnák.

Tudom, hogy Portugáliában is vannak hétköznapok, és nem ugyanaz valahol élni, mint turistának lenni. De azért nagyon tud sajogni az ember szíve, hogy nekünk, nálunk miért nem sikerül. Vagy egyáltalán, fog valaha sikerülni?

 
hirdetésApache WebSevice - Weboldal készítés, webdizájn, tarhely szolgáltatás

Album

Hátranézve mit látunk?
A hatvanas évek elején anya és gyermeke kézen fogva sétál. A fiú iskolatáskát cipel, anyja valami szatyrot. Ha nem koradélután készült volna a felvétel, akár azt is mondhatnánk, iskolába mennek. Szolnok ismerői pontosan tudják, hol sétálnak, és mi minden változott arrafelé öt évtized alatt.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Balkáni köz
A Tófenék és az Ady Endre utcák között, a Jókai utcai ügyészség mögött van egy név nélküli, csak gyalog és bringával járható kis köz, amit nyugodtan nevezhetnénk Balkáni köznek. Már, ha a balkániak nem kérnék ki maguknak. Áll ott egy kuka, aminek a környéke általában tragikus. Van ott egy fal, ami rettenetes. A város közepén, mondjuk 50 méterre a főterünktől egy olyan pont, ami mellett többnyire csak undorral lehet elmenni. Nem lehetne kreatív építészhallgatókat, leendő városüzemeltetőket megkérni, hogy ötleteljenek egy kicsit? Talán viszonylag olcsón vissza lehetne térni Európába.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Fiú rossz helyen
A Megyeháza és Technika Háza között lassan öt évtizede gubbaszt egy kő kisfiú. Sokáig újságosbódé takarta, és ma sem szívderítő a környéke. A vicces fiatalok azonban egy ideje leszoktak arról, hogy hétvégenként megfordítsák. Az alkotásnál érdekesebb az alkotója.

A Szoborpark további képei