Követendő Emlékgép

A veszprémi Emlékgép két órás megtekintése után azt gondolom, egy kiállítás attól válik helytörténetivé, hogy az ott élők személyes történetei köszönnek vissza benne. Mert úgy is meg lehet idézni egy város 1945-ös tragédiáját, hogy egy akkor alig tíz éves kisfiú személyes tárgyai alapján mutatjuk be őt, aki az ottani nagy bombázások egyik áldozata lett. Vagy hosszas magyarázatok helyett elmesélhetjük a helyi 1956-os forradalmat és az utána következő aljas megtorlást úgy is, hogy egy tárlóba elhelyezzük annak a helybéli gimnáziumi tanárnak az utolsó tárgyait, akit előbb életfogytiglanra ítéltek, majd a helyi erős ember közbenjárására mégis felakasztottak. Két egyszerű, de mégis megrendítő példa, amitől azonnal arca lesz a történelemnek, az ismeretlen nevek és hősök pedig évtizedek távlatából is ismerőseinkké válnak.

Persze sok minden kell ahhoz, hogy így lehessen elmesélni egy város történetét. Példának okáért mindjárt egy 19. század végén szárba szökkenő helyi szándék, amely múzeumot akart létesíteni. Aztán egy helybéli tudósember - Laczkó Dezső -, aki mindezt meg is valósította, és éppen száz esztendeje megnyílhatott a veszprémiek múzeuma. Ahol 2024-ben az Emlékgép című új, állandó kiállítással - a természetesen gyönyörűen felújított múzeumépületben - nemcsak a helyiek múltját mutatják meg, hanem fejet hajtanak az elmúlt száz év gyűjtői és adományozói előtt is. Mert ennek a kiállításnak számomra az is az egyik nagy tanulsága, hogy a helyi múzeumok egykor közös ügyek és nem csonttoronyba zárkózó intézmények voltak.

A veszprémiek új kiállításában tett lenyűgöző két óra után abban is biztos vagyok, hogy bár a digitális kütyük és a mindent felmutatni képes virtuális világ időszakában óriási kihívás érdekes és szórakoztató múzeumi tárlatot csinálni, ez nem lehetetlen, sőt. Ehhez azonban nem a végtelen számú okoseszköz kihelyezése vezet, hanem a kütyük és a valós tárgyak megfelelő arányának az eltalálása, a tér vizuálisan is kellemes és érdekes berendezése, valamint számtalan olyan apró ötlet, ami bevon a tárlat működtetésébe, azaz foglalkoztat és nemcsak közöl. A veszprémi Emlékgép azt is nagyon pontosan megmutatja, hogy egy múzeumi kiállítás nem attól jó, ha telezsúfolják lényegében ugyanolyan tárgyakkal. Erre a legjobb példa a Veszprémben készült hatalmas cifraszűr vitrinje, ami miközben egy lenyűgöző tárgyat mutat, pont elegendő mértékben bemutatja a helyi iparosok egy sikeres időszakát is.

A Veszprémi Laczkó Dezső Múzeum új kiállításának megalkotói rájöttek arra is, hogy egy ilyen tárlatnak nem lehet csak az adott település a hívó szava. Azt hiszem, nem véletlen, hogy a kiállításba belépve, az ajtó két oldalán, két hatalmas vitrin órákkal van tele. Merthogy az Emlékgépnek az egyik fontos eleme az idő, az idő múlása, az időhöz való kapcsolatunk. Amire építve pedig tulajdonképpen négy kiállításból áll ez az egyetlen kiállítás: a régészeti időből, a történeti időből, a közösségi időből és a személyes időből. És ezek mentén négy színnel, négy külön útvonalat is kijelöltek a helyiségek padlóján, amelyek akkor és ott állítanak meg, ahol valóban mesélni valójuk van a kurátoroknak.

A magam tapasztalatai alapján ki merem jelenteni, hogy Veszprémben megnyílt az év hazai kiállítása, amit ráadásul a környékre látogató külföldieknek is nyugodt szívvel meg lehet mutatni, mert természetesen minden elolvasható angolul is. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ez az a kiállítás, amit nagyon gyorsan minden helyi múzeum kollektívájának fel kell keresnie, mert szerintem ez egy 21. századi helytörténeti tárlat, ami napról napra öregszik, de a 19. századból nézve még így is sokáig friss marad. Ha volt valami értelme az ország szempontjából a veszprémi Európa Kulturális Fővárosnak, akkor az az lenne, ha minden megyei múzeum nemcsak megnézi ezt a kiállítást, de elhatározza, hogy rövid időn belül meg akarja haladni. Például Szolnokon is. Ahol már alig-alig van esélyünk egy hasonló kiállításra Szolnok első írásos említésének 950. évfordulójára, de legalább megpróbálhatnánk. Ami a látottak alapján biztos, hogy nem fog sikerülni városházi határozatokkal és csak intézményi alapon. Vissza kellene térni ugyanis a közösségi múzeumépítéshez, ami nem látogatóvá tenné a helyieket egy helytörténeti kiállításon, hanem szereplővé. Mert, mint Veszprémben megmutatták: a helytörténeti kiállítás mégiscsak a helyiekről, leginkább a jelenidőben ott élő helyiekről szól.

https://www.ldm.hu/hu/kiallitas/emlekgep-uj-allando-kiallitas-2024-02-29