[vendegoldal]

Elindultam egy úton

2018. október 03.

Lassan négy évtizede dúdolom a Másfél millió lépés Magyarországon sorozat címadó dalát, és nagyjából ugyanennyi ideje tervezem, hogy egyszer én is bakancsot húzok, és elindulok az Országos Kéktúrán. Egy kerek évfordulónak köszönhetően két rövid szakasszal nekivágtam.

Rockenbauer Pál - aki nemcsak televíziós szerkesztő és a legjobb értelemben vett újságíró, de tudós ember is volt - a hetvenes évek végén készítette el a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatát, amiben népes, máskor még népesebb stábjával végiggyalogolták az Országos Kéktúrát. Aki akkoriban - vagy bármelyik későbbi ismétlés idején - volt gyerek, és látta a Sinkó László által narrált sorozatot, benne a lépésszámláló egykerekűt, az biztosan tudja folytatni a címadó dalt: Indulj el egy úton/Én is egy másikon/Hol egymást találjuk/Egymásnak se szóljunk? És megfordult a fejében, hogy egyszer felkap egy csővázas hátizsákot, és a Nagy-Milictől az Írott-kőig - azaz a Zempléntől az Alpokaljáig - végigjárja azt az 1124 kilométert, vagy legalább egy részét. Mert kaland, és mert elképesztően szép helyeken jártak. Azt hiszem, talán a sorozat első vetítése óta terveztem, hogy egyszer én is nekivágok?

Szeptember 24-én, egy ötvenéves születésnapossal nekivágtam, pontosabban belekezdtem, belekóstoltam, megfertőződtem. Pedig alföldi, városi puhányként rettegtem, hogy képes leszek-e napi 16-18 kilométert gyalogolni, ráadásul hegyre fel- meg lemenni. A Zagyva árterében edzettem, törtem a bakancsom, hogy kibírjam. És kibírtam! A két napos túra utolsó métereit olyan eufóriában tettem meg, mintha valami világversenyt nyertem volna, pedig csak magamat kellett legyőzni. (Ami lehet, hogy az egyik legnehezebb feladat.)

Személyes okok miatt a nagyszerű filmsorozat utolsó részének helyszínét, a Kőszegi-hegységet választottuk a túránk kiindulópontjául. Ami hivatalosan, a lassan nyolcvan éve kijelölt túraútvonalnak az eleje, hiszen az Országos Kéktúra a Dunántúl legmagasabb pontjáról - mindjárt kibújik az emberből az eltemetett földrajz tanár - indul. Persze nem rögtön a hegyekben kezdtük, hanem a Kőszeg és Tömörd közötti, inkább sík szakaszt tettük meg. A városból kiérve előbb a határkövek mentén haladtunk - nem kihagyva egy 1699-es határkövet -, majd egy hosszú, egyenes úton kaptattunk az aznapi cél, azaz pecsételő hely felé. Ezen a részen már senkivel sem találkoztunk, és olyan csend és erdőillat vett körül bennünket, amit hasonlatokkal képtelenség leírni. Szerencsére az út vége már völgyekben, forrást érintve vezetett, és pont elég volt ahhoz, hogy az első este olyan korán álomra hajtsam a fejem, mint talán utoljára óvodás koromban.

Az igazi megmérettetés azonban másnap következett. A Szolnokról Kőszegszerdahelyre költözött Kardos Tamásnak köszönhetően fél nyolckor már az Írottkő-kilátónál voltunk, ahol a kötelező - határköves - fotó után már talán mínuszokat súrolva, dideregve tekinthettünk le Ausztriára és Magyarországra. Majd közel két és fél kilométeres ereszkedés után értük el a Hörmann forrást, hogy aztán a Stájer-házak felé vegyük az irányt. Ezután következett az Óház kilátó, aztán a Hétforrás és végül a Kálvária, ahonnan már csak vissza kellett sétálnunk Kőszegre. Egy távolban gombázó emberen, két hegyikerékpároson, egy eltévedt forgatócsoporton kívül annak a bő hat órának is csak a végén találkoztunk emberekkel. Csend, jó levegő, városi szemnek fura környezet, eszméletlen jó kikapcsolódás.

Meg persze a múlt felidézése. Mert, ahol jártunk, oda harminc évvel ezelőtt nem tehettük volna be a lábunk, hiszen ott húzódott a vasfüggöny, azaz a műszaki határzár. Ami kis túlzással abból állt, hogy a valódi határkövektől vagy két kilométerre egy jelzőrendszerrel felszerelt kerítés állt, amit iszonyatosan sok határőr és technika vigyázott. Azért, hogy a szocialista tábor lakóinak ne nagyon jusson eszébe a rothadó kapitalizmus valamelyik országát lakóhelyül választani. Mígnem 1989-ben feleslegessé vált az egész rendszer, az őrzés, és szabadon bejárhatóvá váltak az egykori határsáv erdői is. Aki nem hiszi, hogy volt ilyen, menjen el a Hétforráshoz, ahol majd három évtizeddel később is ott pusztul az egykori határőr laktanya. Nem hittem volna, hogy kéktúrázás közben urbexek, azaz elhagyott emberi építmények illegális felfedezői lehetünk.

Annak ellenére, hogy nagyjából 500 méter szintkülönbséget hagytunk magunk mögött a második napon, ezt könnyebbnek éreztem. A bozsoki Határcsárdában elfogyasztott ebéd után még arra is volt erőnk, hogy felmenjünk a Velem fölötti Szent Vid kápolnához, ami Rockenbauer Pál idejében a Kéktúra vége volt a határzár miatt. És persze ezen az estén sem jelentett gondot, hogy nyolc órakor már aludjak.

Nem kis büszkeséggel írom, hogy immár azon kevesek közé tartozom, akinek van Kéktúra kiskönyve, amiben már pecsétek is igazolnak szakaszokat. Persze nagyon messze vagyok még attól az alig háromezer embertől, akik az egész útvonalat végigjárták. De nem tagadom, hogy van egy újabb cél előttem. Mert Rocki bácsiék filmje is egy hatalmas élmény, de őszinte leszek: az egész kismiska ahhoz képest, amikor az ember valóban ott gyalogol, és valami egyszeri és megismételhetetlenben van része. Ezért nem is nagyon fejezhetem be mással, minthogy kapcsolják ki a számítógépeiket, és induljanak el Önök is azon a bizonyos úton. Nem lehet csalódni. Ki fogják bírni.

 
hirdetésApache WebSevice - Weboldal készítés, webdizájn, tarhely szolgáltatás

Album

Segítség! Hol és mikor készült ez a kép?
A mellékelt fotó hátulján az szerepel: Hubay Ferenc utca, 1964. november. Jelenlegi ismereteim alapján azonban azt kell, mondjam, vagy a dátum, vagy a helyszín nem stimmel. Sőt, az is előfordulhat, hogy mindkettővel baj van. Kérem, segítsenek! Például azzal, hogy a kortársak megmondják: hol volt a Major szabó háza.

Az Album további képei
 
hirdetés Bajnai Zsolt: Visszaköszönés - Megjelent

AKB

Balkáni köz
A Tófenék és az Ady Endre utcák között, a Jókai utcai ügyészség mögött van egy név nélküli, csak gyalog és bringával járható kis köz, amit nyugodtan nevezhetnénk Balkáni köznek. Már, ha a balkániak nem kérnék ki maguknak. Áll ott egy kuka, aminek a környéke általában tragikus. Van ott egy fal, ami rettenetes. A város közepén, mondjuk 50 méterre a főterünktől egy olyan pont, ami mellett többnyire csak undorral lehet elmenni. Nem lehetne kreatív építészhallgatókat, leendő városüzemeltetőket megkérni, hogy ötleteljenek egy kicsit? Talán viszonylag olcsón vissza lehetne térni Európába.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

Sokszorozott lányunk
Szolnok mellett Szentendrén és Nagyatádon még áll egy ugyanilyen szobor, csurgói és ózdi "testvéreinek" viszont bizonytalan a sorsa. Miként a pontos címét, úgy születése és felállítása évét sem lehet megállapítani Kucs Béla nőalakjának. Ami mindenütt szökőkút mellett térdelt.

A Szoborpark további képei