[vendegoldal]
Abszurd, de valóság
2024. november 12.
Annyira elromlott minden ebben a világban, hogy az egészet ott kellene újrakezdeni, ahonnan Noé indult. Elhinnénk bárkinek is, hogy ilyesmire készül? Ebből az abszurd helyzetből indul ki a már Magyarországon is díjazott Csónak című dráma, ami aztán hétköznapi jelenetekből áll össze.
Nem bírom megállni, hogy ne osszam meg legújabb marosvásárhelyi színházi élményemet, az ottani Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata által bemutatott Csónak, avagy előttünk az özönvíz című előadásról. Nem azért, hogy irigykedjenek, sokkal inkább, mert reménykedem, Kisvárda után - ahol a Magyar Színházak Fesztiválján a legjobb előadásnak járó fődíjat kapta az előadás - látható lesz még Magyarországon, sőt akár az új műsorrendben Szolokon is felbukkanhat. Főleg, hogy a darab egyik szereplője az a Sebestyén Aba, aki a mostani évad egyik szenzációját rendezte a budapesti Radnóti Színházban, tavasszal pedig nálunk állítja színpadra a Portugált. Illetve nem érzem magam csodabogárnak amiatt, hogy ha Marosvásárhelyre indulok, előtte az ottani színházműsort is átpörgetem, mert biztos lehetek abban, hogy különleges csemegét fogok találni. Talán már említettem, hogy életem három legjobb színházi előadása között tartom számon azt az ottani A nép ellensége című - ma már nem látható - előadást, amit az a Keresztes Attila rendezett, aki a szolnoki színház felújítása után a Liliomfit vitte itt színre.
A Csónak egy idegesítő szupermarket, chipsekkel megrakott polcai előtt indul. Egy kicsit fura eladó olyan chipses zacskót erőszakol rá a főszereplőre, amivel az egy jachtot nyerhet. Az eladó nem mondja ki, csak erősen utal rá, hogy azon a hajón élhető túl a közelgő özönvíz, és kezdhet a főszereplő egy új világot építeni a mostani, nagyon elrontott után. És közben már ez a jelenet is arról szól, hogy mi mindent rontotta el az emberiség: mindenütt kamerák, mindenkiről, mindent tudnak, vállalhatatlan termékek, végtelen fogyasztás. A főszereplő (László Csaba) eleinte természetesen nem hisz a feladatban, csak újabb és újabb jelenetekben éli az életét, amelyek mind-mind arról szólnak, mi mindent rontottunk el. A család, a gyereknevelés, az önigazoló hivatalok, az alkohol, a képmutatás, minden terítékre kerül olyan abszurd módon, ami idehaza ritkán látható.
Nem könnyű darab, főleg a maga 3 óra 15 perce miatt, amiből legalább 30 perc a díszletek nyíltszíni átmozgatása. De élvezetes, beszippantó és elgondolkodtató. Olyan színészi játékokkal, amiktől leesik a magyar néző álla. Viola Gábor hivatalnokként - akinek a főhős állatvásárlási kérelmét kellene engedélyezni - előad például egy olyan 2-3 perces irodai teafőzést, ami nemcsak hatalmas élettapasztalatról tanúskodik, de önállóan is megállná a helyét, sőt tanítani kellene. Berekméri Katalin alkoholista színésznője is parádés, ahogy szinte végig ugyanazon a szenvtelen hangon beszélget, veszekszik férjével, Sebestyén Abával. Nem véletlen, hogy a Színházi Kritikusok Céhe legutóbb neki ítélte a legjobb női mellékszereplő díját. Az előadás csúcspontja pedig az, amikor a főszereplő felesége (Kádár Noémi) és fia (Berencsy Martin) az olcsóbb születésnapi buliból kiindulva, valami dél-amerikai levelet rágcsálva, kissé betépve ünnepel, a rendőrség (Bokor Barna vezetésével) rájuk töri az ajtót, és lassan ők is betépnek, majd megérkezik a férj egy gorillával, amit sikerült megvennie az özönvíz előtti útra.
Tényleg remélem, hogy sokaknak lesz alkalma megnézni ezt az előadást, ezért a végkifejletet nem mesélném el. Csak a magam értelmezését, amiben nagyon fontos a főszereplő fia, azaz az ifjúság, a jövő, aki utolsó cselekedetével nekem azt üzeni, hogy ők még özönvíz nélkül, az előtt szeretnék újrakezdeni. Lehet, hogy tévedek, de én azzal az üzenettel álltam fel a darab végén, hogy mi és az előző generációk ugyan nagyon elrontottunk mindent, de azért az utánunk jövőkben mindig ott van a remény és a vágy, hogy apáik, nagyapáik hibáit kijavíthatják. Hinni akarok ebben a fordulatban! És ezt megtaláltam a Csónak végén, aminek így az alcíme is pozitívabb: előttünk az özönvíz.
És, ha már Marosvásárhely és színház, no meg persze összehasonlítgatás. Érdemes megnézni az ottani színház és a magyar társulat honlapját! Nemcsak naprakész, átlátható és vizuálisan is kellemes, de az információk olyan szinten vannak összekötve, ahogy az internettől elvárjuk. Tudom, hogy költözzön oda mindenki, aki szerint ott jobb, de én azzal is beérném, ha csak tanulnánk tőlük, itt. Nem vagyok ismerőse a marosvásárhelyi társulatnak semelyik közösségi oldalon, így a világhálós kirakatukról, a honlapjukról tájékozódom. Ezt pedig értse mindenki úgy, ahogy képes rá!
Album
Bányászzenekar és eltűnt házak
A Csillám Üveg-Porcelán bolt hetvenes évek eleji helyének meghatározása apropóján kaptam ezt a fotót egy blogSzolnok olvasótól. Nemcsak mára eltűnt házakat, de a Szolnoki Olajbányász Zenekar bő négy évtizeddel ezelőtti felállását is megörökíti a kép.
AKB
Emléktábla
A Tisza-híd Szabadság téri hídfőjénél arra emlékeztet e tábla, hogy olyan 30 évvel ezelőtt még érdemes volt turistainformációt működtetni a Tiszaliget elején, talán a Touring hotelben. Nemcsak azért, mert abban a múlt időben még nem a világhálóról és okoseszközökről tájékozódtak a turisták, hanem mert valóban felbukkantak ilyenek Szolnokon. Azokra az időkre emlékezve, vagy a helyi turizmus felvirágzásában bízva olykor megkoszorúzhatnánk ezt a kint felejtett táblát.
SzoborPark
Százból egy Szolnokon
A Szolnoki Vasútállomás főbejáratánál, kis túlzással a szolnoki Baross utca végén, 1998 óta látható Baross Gábor emléktáblája. Senki ne lepődjön meg, ha az országban és a Monarchia egykori területén ugyanezzel a domborművel találkozik. Közel száz készült belőle.