Szobor Park Szolnok



Lefegyverzett, utált, megszokott

2023. január 26.

Az első határozattól a szobor avatásáig közel négy év telt el. A hatvan évvel ezelőtti átadó után még évekkel is írtak arról, hogy a szolnokiaknak mennyire nem tetszik a Kovács Ferenc Kossuth téren felállított Munkásmozgalmi emlékműve. Aztán megszoktuk. 27 évig állt. A talapzata meg 2+17-ig.

Kevés szerencsétlenebb sorsú köztéri alkotás lehet Szolnok történetében, mint a Kossuth téren Czinege Lajos honvédelmi miniszter, Szolnok megye akkori országgyűlési képviselője jelenlétében 1963. április 30-án felavatott Munkásmozgalmi emlékmű. És nem csak azért, mert bár ezt is az örökkévalóságnak szánták, ám mégis csak 27 évig állt a helyén, hanem mert a szobrász kiválasztása, aztán a férfialak elkészítése, majd a felállítása és végül a mű értékelése körül zajló polémia is egészen elképesztő. Szerepet kapott ebben a történetben dilettánsokból álló, botcsinálta zsűri, a saját véleményében biztos végrehajtó bizottság, félreértelmezett lokálpatriotizmus, sőt minden bizonnyal szakmai féltékenység, és nem bizonyíthatóan az "értelmiségi nyavajgástól" kiboruló, az ügyet egyszer és mindenkorra lezárni akaró döntéshozók is. A történetben legkevésbé a szobor, meg annak a művészi értéke volt a fontos.

 

Kell egy szobor

A történet akkor kezdődhetett, amikor Szolnok Város Tanácsának végrehajtó bizottsága - nagyjából a képviselőtestület - 1959 szeptemberében úgy döntött, hogy a Kossuth téren munkásmozgalmi emlékművet kíván elhelyezni, aminek első lépéseként mindjárt a művelődési minisztériumhoz fordultak. (Hogy tanácsért, jóváhagyásért vagy pénzért, az nem derül ki. De az is lehet, hogy már akkor is álcselekvésekkel imitálták az előrehaladását.) Fontos tudni, hogy 1959-ben Szolnokon egyetlen "szocialista emlékmű" állt, a Hősök terén, az SZTK előtti szovjet obeliszk. A többit ugye 1956-ban lerombolták, újakat emelni meg még sem idő, sem pénz nem volt. Miközben 1945 előttről több, jelentős alkotás is volt a városban, elég csak az akkor még a Kossuth téren álló 68-as gyalogezred obeliszkjére vagy a már a zsinagóga melletti első világháborús emlékműre gondolni. De a döntésben közrejátszhatott a Tanácsköztársaság (1919) évfordulója éppúgy, mint a Kossuth tér átépítésének már tervező asztalokon körvonalazódó álma.

Talán nem mellékszál - sőt, a későbbi polémia ismeretében inkább fontos momentum -, hogy az 1957-ben a Szolnoki Művésztelepre költöző Simon Ferenc (1922-2015) éppen 1959 decemberében mutatja be a Damjanich János Múzeum kollektív kiállításán egy munkásmozgalmi szobor elképzelését, ami a korabeli tudósítás szerint nagy tetszést aratott a szolnokiak körében. A következő év elején a Képzőművészeti Alapnál bejelentették, hogy több város, így Szolnok is tanácsköztársasági emlékművet kap 1960-ban vagy 1961-ben. Pár hónappal később pedig a városi tanács pénzzel is kifejezte az ügy iránti lelkesedését, hiszen 100 ezer forintot irányoznak elő az emlékmű megvalósítására. Így talán csak Simon Ferenc és a be nem avatott szolnokiak lepődtek meg azon, hogy az emlékműre pályázatot írtak ki, amire négy művész kapott meghívást. (Vajon min csúszott el Simon Ferenc azonnali befuttatása, aki ekkor már túl volt két Szamuely Tibor szobron?)

 

Meglepő pályázat

A pályázatra meghívást kapott az a Kerényi Jenő, akinek Osztapenko-szobra 1951 óta állt Budapesten, a balatoni út elején. Ugyancsak felkérték Szabó Ivánt, aki ekkor még nem alkotott jelentőset, ám később történelmet írt a Hódmezővásárhelyen felállított, pontosabban leültetett Lenin-szobrával, amit a köznyelv csak vécéző Leninnek (hogy finom legyek) nevezett. Kovács Ferenc sem volt már kezdő munkásmozgalmi vonalon, hiszen 1959 óta a győri városháza előtt állt a Tanácsköztársasági emlékműve, azaz egy fegyveres katona. Nincs kétségem afelől, hogy Simon Ferencet azért hívták meg, mert valakinek a Szolnoki Művésztelepet, meg magát a várost is képviselnie kellett. (Ne feledkezzünk meg arról, hogy a későbbiekben komoly polémia bontakozott ki a megyei napilap hasábjain amiatt, hogy a sorra készülő szolnoki szobrokat többségében nem helyi művészek készítik.)

Több körben, de viszonylag gyorsan megszületett a döntés, ami arra utal, hogy minden felkért művésznek volt már valami a tarsolyában. Első körben Kerényitől és Szabótól köszönt el a zsűri, majd május 18-án - szerintem sok szolnoki megrökönyödésére - Kovács Ferencet hirdették ki győztesnek. Két évvel később a döntést azzal magyarázták, hogy Simon Ferenc az először benyújtott tervét menet közben lényegében visszavonta, és egy teljesen új tervvel állt elő, ami eleve kudarcra volt ítélve. Mindezek ellenére lehettek olyanok, akik nem nagyon akarták tudomásul venni a döntést, mert 1960 októberében a városi tanács arra tett javaslatot, hogy a Kossuth térre munkásmozgalmi és felszabadulási emlékművet helyezzenek. Egy szót sem szólva arról, hogy Kovács Ferenc szobrának avatását akkor már 1961. november 4-ére kitűzték.

 

"Luca-széke"

Ám 1961 kora őszén a szobornak csak a talapzata készült el a Kossuth téren. Minden bizonnyal ekkor távolították el a térről a 68-as gyalogezred obeliszkjét, ami 1872 óta állt a Magyar Király Szálloda, a hatvanas évek elején már Damjanich János Múzeum előtt. És ekkor kezdte Dávid Ferenc tervezni a két egyforma szökőkutat is a térre, amit vagy az "ellenforradalom" leverésének ötödik évfordulóján, vagy három nappal később, november 7-én akartak felavatni. Ám ez éppúgy nem történt meg, mint a szobor elhelyezése, ami 1962-ben már komoly téma lehetett a városban. Legalábbis ezt mutatja, hogy a megyei napilap 1962 szilveszteri számában a Luca-székéhez hasonló lassúsággal készülő szoborról jelent meg karikatúra, rajta jól felismerhetően nemcsak a talapzat, de a beton virágtartók is. Ugyancsak ezt mutatja, hogy a megyei újság őszi cikkében nemcsak azon háborgott, hogy még mindig nem áll a szobor, de Simon Ferenc mellőzését is ismét felhánytorgatta.

A Munkásmozgalmi emlékmű - és a három zászlórúd - 1963. március 21-én került a talapzatra, ami nagyjából a múzeum és a tőle jobbra lévő lakóház találkozásánál, körülbelül a mai medence helyén állt. Ám tévedés azt gondolni, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján valamiféle ünnepséget is rendeztek a város új köztéri alkotásánál. Nem. Becsomagolták, hogy a körülötte folyó munkák - többek között a szökőkutak építése - közben nehogy lelepleződjön. Mint fentebb említettem, 1963. április 30-án, azaz a munka ünnepének előestéjén "kapták meg a szolnokiak" - miként a megyei lap fogalmazott. És látványosan nem örültek neki.

 

Háborgás

Néhány hónappal később fél oldalas cikkben elemezte, pontosabban ekézte egy szakíró a szobrot. Elhibázottnak nevezte az elhelyezését: nincs rálátás, szinte mindenki csak oldalról látja és elsuhan mellette, miközben a zászlórudak és a két szökőkút az "elnyomorítás", az "összezsugorítás" eszköze. Vitathatónak nevezte a szobrász kiválasztását is, akit a kőszobrokban tartott erősnek, nem pedig bronzban. Mentségére hozta fel, hogy a zsűri - akiket 1990-ban Nagy István szolnoki szobrászművész Kovács Ferencet védendő "dilettánsokból álló botcsinálta" társaságnak nevezett - többször beleszól a szobrász munkájába. Először a férfialak kezébe helyezett fegyvert vetették el, majd az azt váltó zászlót, így végül egy üres kezű, ám tartásában ehhez nem igazodó figura született. Ecsery Elemér egy úgynevezett vörös farokkal próbálta "szalonképessé" tenni az írását, amikor azt írta: "az emlékmű hirdetni fogja a magyar művészet küzdelmes harcát, melyet a szocialista eszmeiségű megújhodásért vívott, örök tanúja lesz az átalakulás korának, mellyel az emberi alkotótehetség új reneszánszát készítették elő".

Később persze a korabeli elittől megkapta, "hogy jön egy újságíró ahhoz, hogy elhibázottnak minősítsen egy szobrot, amelyről a vb (végrehajtó bizottság - a szerk.) megállapította, értékes, szocialista eszmeiségű alkotás". (Magyarul: már akkor is az apparatcsikok tudták, mi a jó.) Ám ez a dorgálás sem hűtötte le a kedélyeket. Az egy dolog, hogy 1965. április 4-e előtt a talapzat karbantartásának szükségességére hívta fel a helyi lap a figyelmet. Három és fél évvel a felavatás után pedig arról jelent meg írás, hogy az "emlékmű a lakosok legszélesebb körénben élénk tiltakozást váltott ki". Jelentsen is ez maximum munkahelyi vagy kocsmai hőbörgést, hiszen semmi nyoma se egy nyílt levélnek, pláne nem egy demonstrációnak. A tiltakozás és a nem tetszés mellett ma már iszonyú érdekes lenne tudni, hogy mikor és miért nyugodtak bele a szolnokiak a Kossuth téri Munkásmozgalmi emlékmű létében. Ami előtt aztán számtalan május elsején felvonultak, ahol 1975-ben Ragó Antalt felravatalozták, 1980-ban pedig Farkas Bertalant ünnepelték. A hétköznapokon meg együtt éltek, éltünk vele, vagy tudomást sem vettek, vettünk az "innen jöttünk, ide megyünk" alakról.

 

Leléptetés

Kovács Ferenc alkotásának sorsa 1990. április 24-én pecsételődött meg, amikor a városi tanács - alig egy héttel az első szabadon választott parlament megalakulása előtt - úgy döntött, hogy a szobrot a Táncsics utca végén álló Lenin-szoborral együtt el kell távolítani. Igaz, miközben Leninnek az eszmei üzenet, a Munkásmozgalminak esztétikai és városképi okok miatt kellett ledőlnie. (Érdekes mellékszál, hogy a Kossuth téri szobrot 1990. március 15-én fiatalok ismét becsomagolták, a kiérkező rendőröknek azzal indokolva tettüket, hogy "mert ronda".)

A Kossuth téri szobrot 1990. május 21-én emelték le talapzatáról, és vitték minden bizonnyal a Holt-Tisza túloldalán lévő városi kertészet - ma szálloda épül a helyén - területére. Ott Tóth György Gyigyi bácsi 2015-ben még lefényképezte, további sorsa azonban ismeretlen. (Miként Lenin sem került múzeumba.) Pedig a fentebb említett győri Tanácsköztársasági szobrot, illetve Kovács másik Munkásmozgalmi emlékművét, ami Várpalotán állt, ma is megnézhetjük, természetesen nem az eredeti helyükön, hanem a két város félreeső pontjain.

A szerencsétlen sorsú szolnoki szobornak a talapzata is megérne egy misét. Két évig várta, hogy szobor kerüljön rá. Aztán meg 1990 és 2007 között üresen árválkodott Szolnok főterén.

 

***

Tekintsük lábjegyzetnek, de le kell írnom, hogy a fenti történet minden mozzanatát a korabeli megyei napilap, a megyei pártbizottság és megyei tanács lapjának cikkei alapján tudtam megírni. Ezek a cikkek a diktatúra és a sajtószabadság korlátozása miatt oly sokszor szidott Kádár-korban születtek, ráadásul egy részük akkor, amikor a börtönök még tele voltak 1956-os elitéltekkel. Mindezt csak azért jelzem, mert el nem tudom képzelni, hogy 2080 körül mi alapján fogja valaki megírni a "napjainkban" évekig húzódó szolnoki vár, a tiszaligeti fürdő vagy a színház felújításának ugyancsak kalandos, "Luca-széke" történetét.

De szóljon ez a lábjegyzet inkább a helyi sajtó feladatának és felelősségének feszegetéséről.

 
lap tetejére
hirdetés Bolhabolt Szolnokon - www.bolhabolt.hu

Album

Látszik a Szabadság tér 1.
A szolnoki Szabadság térről meglehetősen sok képeslap maradt ránk, ám ezek között viszonylag kevés az olyan, amin a 1-es számú - ma már nem létező - ház is látszik. Két ügyvéd lapváltásának, na meg Bakos István különleges nézőpontú képeslapjának köszönhető a ritka kivétel.

Az Album további képei
 
hirdetés

AKB

A parkolás minden előtt
Ausztriában így szokás. Vagy, akinek ilyen autója van, annak így kell, szabad, lehet. De hagyjuk meg annak a lehetőségét is, hogy a kiállított autókat parkoló autóknak nézte a Helyi Termékek Vására idején a sofőr. Persze az sem kizárt, hogy terméket hozott. Vasárnap délelőtt, amikor nem gond Szolnokon parkolni. Igaz, lehet is bárhogyan, mert rendőr nem járt arra. Nincs itt semmi látnivaló! A haza meg a parkolás osztrák rendszámmal is minden előtt.

Az AKB korábbi képei
 

SzoborPark

A szolnoki csata emlékműve
Vannak emlékművek, amelyek nemcsak a megörökített téma, de a felállítás körülményei miatt is rendkívül érdekesek. Amikor a belvárosi Tisza-hídról lejönnek, és esetleg egy pillantást vetnek a Szolnoki csata emlékművére, ez is jusson eszükbe!

A Szoborpark további képei